Amikor belevágtam a futásba, eszembe sem jutott, hogy versenyezzek. A verseny csak a profi sportolóknak való. Ugyanezt gondolta az egyik barátom, csak a másik irányból megközelítve a kérdést. Vagyis, hogy érmet csak az első három kaphat. A jó hír, hogy ez mind nem igaz.
A jó hír, hogy nem csak a profik versenyeznek, hanem az amatőrök, hobbisták, kis kezdők és dörzsölt öreg rókák is, jó kedvből. Továbbá nem csak az első három kap érmet, hanem mindenki, aki képes arra, hogy felálljon a kanapéról a tévé elől és hadba szálljon. Első sorban pedig nem másokkal kell megvívni a csatát, hanem saját magunkkal. Amikor már elértünk egy alapszintre, legyen ez az 5 km-es táv biztos tudása és futása, ha kedvünk úgy tartja már nyugodtan rajthoz állhatunk. Persze még nem a félmaratoni távra, de már versenyezhetünk.
No, de akkor miért is jók a versenyek?
Az egyik dolog, hogy segít a már sokat emlegetett rendszeresség fenntartásában. Amikor versenyre készülünk, többnyire van egy elképzelésünk, hogy mennyit és milyen módon kell ahhoz futnunk, hogy a kitűzött célt teljesíteni tudjuk. Jobb helyeken ezt hívják edzéstervnek. Persze eleinte a cél inkább a versenyhangulat megtapasztalása és a teljesítés öröme. Emellett óriási közösségi élményt is jelentenek a városi futóversenyek. Rengeteg ismerőssel lehet találkozni, a mozgás szeretetének nagy közös ünnepei ezek az alkalmak, csak hogy kicsit filozófiai magasságokba is emelkedjünk.
Ha már közösség, nem szabad megfeledkeznünk ezeknek a versenyeknek az egyik legfontosabb tényezőjéről, a közösség erejéről. Norman Triplett, amerikai pszichológus, már 1898-ban leírta a „társas facilitáció” jelenségét. Eszerint csoportban megnő a teljesítményünk, mivel a közösség nagyobb erőbedobásra késztet, motivál. Fizikai magyarázatot is találhatunk a jelenségre. 
Olyan egyszerű tényezőre gondolok, mint az, hogy ha valaki mögött futunk, lefogja a szelet és máris egy kicsit könnyebbé válik a futás. Hosszabb futásokon már iramfutókkal is találkozhatunk, akikkel könnyebbé válik a számunkra megfelelő tempót tartani. Egyszerre segítenek, hogy ne húzzon túl a tömeg és fussuk el magunkat, de közben erősítenek is, hogy ne is lassuljunk be jobban, mint terveztük. Egyszóval, ha van egy célunk, például egy félmaratonon, már biztos ismerjük a határainkat, így ennek megfelelően kereshetünk segítőtársakat is.
A verseny arra is jó, hogy felmérjük, mire vagyunk képesek. Sokféle ember létezik, és van olyan, aki edzésen is ki tudja hajtani magából a maximumot. Én inkább azok közé tartozom, akire hétköznapi szóval csak azt mondanánk: óvatos duhaj. A hozzám hasonlók számára a verseny ad egy olyan adrenalin löketet, hogy egy kicsit többet hozzunk ki magunkból. Figyelve továbbra is, hogy ne fussuk el, és füstöljünk el a verseny első felén, belefér, hogy a biztonságos távolságban megemeljük a tempót éppen csak annyira, hogy megbirizgáljuk a határainkat. Ilyenkor a komfortzónánkat tágítjuk és képet kapunk arról is, hogy mire vagyunk képesek, ha úgy igazán odatesszük magunkat.
A versenyzés megkoronázása pedig a célban az érem, amik aztán szépen sorakozhatnak otthonunk falán, ahol bárki megcsodálhatja őket és minket is persze! Verseny után nagyon jó élmény a barátokkal egy közös pihenő, a tapasztalatok megbeszélése. Közben a megérdemelt szénhidrát-visszatöltés, vagy akár egy gyógyfürdőzés, a fáradt lábak pihentetésére.
