Preambulum
Emberek vagyunk mindannyian. Az ember pedig, ahogy közhelyesen mondogatjuk, nem tökéletes, sőt esendő. Nem gép és nem teljesen kiszámítható. Sok szép emberi erény van. A sportolók nagy teljesítményeinél rendre magasztalunk ezek közül olyanokat, mint például a kitartás, akaraterő, következetesség, elszántság, és a többi. Nagy érzésekkel tölti el a sportolót, mikor kijön a lépés, jó futása lesz, hisz megéli, hogy a befektetett munka aznap megtérült. Elégedettség, öröm, boldogság, büszkeség. Nagy önigazolási pillanatok ezek a sportolónak arról, hogy jó úton jár és, hogy igen, most ő az eredmény által jobb és több lett önértékelésben, és a többi futó értékelésében egyaránt. Végül is a sportmotiváció jellemző mozgatórúgói ezek. A sportoló természetesen méltán sokat épülhet a szép eredményekből. Viszont a szép eredmények huncut dolgok. Érkezésüket a legkomolyabb készülés, odafigyelés és legnagyobb matekozás mellett sem garantálja számunkra az élet. A nagy futásokat mindig körüllengi egy kis misztérium. Véleményem szerint a sport egyik meghatározó szépsége ez a kiszámíthatatlansági faktor. Mind a sportoló, mind edzője folyamatosan azon dolgozik, hogy ezeket a faktorokat minimalizálja, de eltüntetni senki sem képes. Amennyiben el lehetne tüntetni, az hirtelen ránézésre megnyugtatónak tűnhetne, de a versenysport halálát jelentené, hisz kb. előre le lehetne osztani a lapokat, ki hogy fog szerepelni. A versenyzőket jórészt ezen kérdőjelek tisztázása hajtja, hogy versenyezzenek. De van itt még egy legalább ilyen fontos tényező! Ahhoz, hogy helyünket a világban a megfelelő pontra tegyük, önmagunk világgal szembeni sérülékenységét megéljük, ezáltal mint sportoló és ember helyén kezeljük önmagunkat, a kudarc egy esszenciális rossz. A gonosz másik pólus a csillogással és a sikerrel szemben. A sötét anyag. Minden sportolónak meg kell élnie mindkét végletet, hogy tiszta és teljesebb képet nyerhessen önmagáról. Magas szárnyalásokra és nagy mélységekre egyaránt szükség van ehhez. Aki nem volt még igazán lent, nem fogja tudni teljességében értelmezni a nagy magasságokat, mint ahogy fordítva, akinek sosem jutott a sikerből, mindig csak kudarcba szaladt, ugyanúgy nem tud egészséges viszonya lenni a világgal és önmagával. Így én már sok-sok éve úgy tartom, a kudarc az egyik legjobb tanítómesterünk. Oly mértékben, hogy a legeslegjobb tanító a teljes kudarc. A futásban ilyen a feladás. Nem mikor egy komoly sérülés miatt, hanem, mert fejben bedobod a törölközőt. Mert itt elmondhatod, hogy olyan magasra tetted a lécet, amit aznap a határaidnál magasabbra állítottál. Megismerted a határaid, hogy hol van a vége, a széle önmagadnak a sportban, de ez sokkal szélesebb önismereti tanulságok levonására ad lehetőséget. Köszönhetően ennek, több lehetsz önmagaddal kapcsolatban, még ha ez egy fájdalmas tanulási út is. Timi a hétvégén nem adta fel, de komoly mélységeket élt meg. A sikereket imádjuk közreadni, beszámolni róla. Isszuk a gratulációkat. A felszínt, az egót ez jól építi. Kudarcról írni ezerszer nehezebb. Főleg őszintén. De szembe kell tudni vele nézni. Merni kell vállalni. Ez a sportolói nagyságot és érettséget mutatja. Aki erre a szembenézésre képes, komoly lépést tesz afelé, hogy fejlődhessen a mélypontok által. Mélyen és nem felszínesen, mint amire a sikerek adnak lehetőséget. Biztos vagyok benne, ha Timi mostani futásával kapcsolatban soha nem is jövünk rá a miértekre, akkor is tanult, vagy tanulni fog tudni belőle, ahogy halad az idő és érlelődik lelkileg benne ez a nyögve-nyelős futás. Mert tanulni a győzelmekből keveset lehet. Tanulni a kudarcokból lehet. Fogadjátok szeretettel őszinte beszámolóját!
A Mátrabérc Trail terepfutóverseny nem került ugyan megrendezésre az adott időpontban tekintettel a jelenlegi járványügyi korlátozásokra, a versenyengedéllyel rendelkező terepfutók részére azonban zárt kapus versenyként megtartották ezen a napon a Mátrabérc Trail útvonalán a MASZ (Magyar Atlétikai Szövetség) IX. Hosszútávú Hegyifutó Magyar Bajnokságát és egyben az MSTSZ (Magyar Túrasport és Terepfutó Szövetség) a Magyar Nemzeti Terepfutó Bajnokságát. A korlátozásokat betartva, szurkolók, kísérők nélkül, kis létszámban került megrendezésre az esemény.
A versenyszegény időszakban elvoltam versenyek nélkül, hiszen találtam magamnak nagyon jó kihívásokat, célokat. Ilyen a minden hónapban lefutott TimisUltraSeries ultrafutó challenge, ami annyit tesz ki, hogy futok egy 50km feletti távot. Tanulva az ultrázás nehézségeit, akadályait legyőzni. Ott volt a márciusi 24 órás futás, s jön májusban a börzsönyi Kör lefutása, ami elegendő feladatot és eseményt ad számomra, hogy ne unatkozzak.
Nézegettem az eseményről az információkat, hogy kis létszámban lesznek jelen a futók. Úgy éreztem, nekem is ott a helyem. Ősszel volt egy jó futásom ezen a pályán, 6 óra 46 perc 37 másodperccel értem célba októberben. A nem 100%-ban kifutott, még maradt bennem erő, elidőztem egy-egy ponton tanulságok tudatában akartam visszamenni, s futni egy még jobbat. Az időjárási körülmények kedvezően alakultak az áprilisi szeszélyes idő ellenére. Csapadék alig volt, mégsem volt porszáraz a pálya, ami a nagyon meredek részeken előnyös. Akadt néhány pocsolya, de semmi különösebb fennakadást nem okoztak, jól futható volt a pálya. Olivérrel megbeszéltük a versenytervet, tudtuk mindketten, hogy jó formában vagyok, így tudnék javítani is a saját időmön.
A verseny napja
8 órakor rajtoltunk, előtte felvettük a chipeket és rajtszámot. A hangulat nyugodtabb és csendesebb volt, mint egy “normális futóversenyen”. Örültem, hogy rég nem látott futós ismerősökkel találkozhatok. A szájmaszk és a távolságtartás nem adta meg azt a szabadságot és könnyedséget, mégis jó volt ott lenni Sirok – Kőkútpusztán, a rajtban.
Fejben egy ilyen távú versenyt jól fel kell osztani. Az egész távra kell az erőt tartalékolni. 54 km, 2750 m szinttel. Szeretem, ha egy terepfutó útvonal minél több szintet tartalmaz. Izgalmas. Szeretek megküzdeni az emelkedőkkel, megtanulni hogyan tudok felszökellni minden egyes csúcsra, és érezni, ahogyan a combjaim és a farizmom már ég, tudni, hogy a következő lépés már arról fog szólni, hogy átváltok lefelé ereszkedő üzemmódba. Teljesen más mozgásforma, teljesen más terhelés a testnek. Jól beledőlsz a lejtőbe és érzed, ahogy szárnyalsz lefelé. Csodás ez a terepfutás.
Mindezen élmények kevésbé jöttek azon a szombaton. A távot 5 szakaszra osztottam az ellenőrző pontok alapján. Az őszi részidőket is tudtam, s azt is, hogy hol van olyan rész, ahol tudtam volna hozni bőven azon az időn.
Rajt
Csendben elindultunk, szépen felsorakoztunk, és amikor érezhetően könnyed, mégis gyorsabb tempót tudtam diktálni az előttem haladónál, akkor a lehetséges helyeken megelőztem futótársaim. Pár kilométer megtétele után éreztem, hogy valami nem stimmel. Haladtam előre, kicsit emelkedett, a tempóm lassú volt, a pulzusom pedig az egekben. Lassítottam, igyekeztem kontrollálni magam, de a pulzusom továbbra se adta magát. Igyekeztem türelmes lenni. Jóval komfortosabb tempóban haladtam, mint azt itt terveztem. A lépéseim se voltak olyan könnyedek, mint ahogy szoktak lenni. Nem volt tökéletes a történet. Nem értettem igazán, mi történik, ezért igyekeztem még jobban odafigyelni a frissítésemre. 40 percenként egy Hammer gél, és a szükséges mennyiségű víz kortyolgatva, folyamatosan.
Az első pont 10,2 km-nél volt. Oroszlánvárhoz felmászás előtt pár mosoly a segítőktől. A pontra 4 perccel lassabban érkeztem, mint októberben. Előttem Sági Adri, mögöttem pedig hallottam, hogy érkeznek a csajok. Olyan jó volt, izgalmas, hogy végre van mezőny, akikkel együtt tudtam nyomulni a hegyen. Megérkezett Vincze Zsófi, és Horváth Kornélia is. Azonban, ahogy haladtunk tovább felfelé, azt éreztem, hogy nem megy. A lábaim nem úgy mozogtak, a levegőt is sokkal nehezebben vettem. Elengedtem a csajokat. Próbáltam lépést tartani velük, de nem sikerült. Igazából Kékestetőig felfelé másztunk, de nem éreztem azt a lendületet, amit ilyenkor szoktam.
Egyedül maradtam, s végre felértem Kékestetőre. 19km, 1400 m szint. Az őszi részidőm 2:28, s akkor legalább 5 percet hagytam ebben a szakaszban. Most 10 perccel később, 2:38 alatt értem fel. Igyekeztem nem az időeredménnyel foglalkozni, hanem haladni előre. Kellemes, szeles idő volt, közben sütött a nap. Nem volt túlzottan meleg sem. Felvettem a pontról az előre küldött két vizes kulacsom és mentem tovább. Jött a jó meredek Sombokor, lefelé. A felázott talajnak köszönhetően egyszerűbb volt haladni rajta. Igazából az őszi futáshoz képest a Strava szegmens szerint csak itt mentem gyorsabban.
Galyatetőig nagyon laposan emelkedik az út, jól futható részek vannak benne. Félúton találkozom Bede Annamariékkal, s annyira megörülök nekik, hogy szinte érzem, ahogy újra lendületet veszek és száguldozom (valójában egyáltalán nem 😀 ). Őszinte vagyok, a kérdésre, hogy jól vagyok-e, egy egyszerű “nem” a válaszom.
Nem panasz, nem hiszti, tényleg nem ment
Galyatető. A táv és a szint nagyobb része megvan. Letudva. Az, hogy a hátrányom magamhoz képest már 12 perc, és a tervezett időmhöz képest további percek, nem is foglalkoztat. Meglátom Oszaczki Gézát a pont előtt és neki is elmondom, hogy ez ma nem jó. Rutinos már, biztat, hogy egy jól futható, lejtős szakasz következik, könnyedén veszem majd. A pontra befutva Kriszéknél meg sem állok, mert ha elkezdek időzni, tuti nem is akarok tovább menni.
Fizikailag teljesen offon voltam, nem mozogtak úgy a lábaim, ahogy szerettem volna. Fejben erős voltam és kitartó. Tudtam, hogy nem jöhet el az az opció, hogy kiszálljak. A gyomrom jól volt. A pulzusom se volt már az egekben. Igaz, hogy jól rápihentem erre a napra és igaz, hogy nagyon jó fizikai felkészültségben voltam, a nőknél problémás menstruációs időszak se szólhatott bele, amit bár keveset hangoztatjuk, de tud gondokat okozni, már csak a közérzet miatt is. Szóval végig csekkoltam magam és nem találtam a hibát. Úgyhogy elfogadtam, hogy ez ilyen és mentem tovább.
Nahát, ez lejt. Ez sík. Futottam. Juhúú. Milyen jó. Aztán az órámra néztem, és legalább két perccel lassabb tempót diktáltam, mint amit kellett volna. Mármint, amit egy ilyen sík, jól futható részen tudok. A fene vigye el. Próbáltam nem erre helyezni a gondolataim.
Elengedtem, hogy ez nem jó. S csak mentem. Néztem a kilátást. Felsétáltam Ágasvárra. Ja, igen, itt ősszel simán kocogtam, de most ezzel nem is próbálkoztam. Mátrakeresztes pár lépésre volt tőlem. A patak mentén találkoztam Szaszával, próbáltam összeszedni magam egy kép erejéig, de látszik, hogy nem az igazi a történet. Legszívesebben beültem volna a patakba a fia mellé és ott hűsítettem volna magam. Aztán eszembe jutott, hogy innen már tényleg nincs sok vissza. Számolok fejben, valahogy majd belökdösöm magam a célba. Fél órával később érek le a ponthoz, mint a tervek, vagy 22 perccel elmaradva az őszi időmtől.
Azt mondják, hogy a Muzsla nagy mumus, s mindenkinek kihívás. Ugyan, legyintettem az őszi célba érkezést követően. Túltartalékoltam akkor persze magam, így könnyedén szökelltem fel, előzgetve a futókat a vége előtt. Most viszont sétáltam. Végig. Mert már csak ennyire adta ki. Közben megérkezett Sáringer-Kovács Szilvia is, akivel az út során többször kerülgettük egymást. Szépen felsétáltunk a Muzslára, néha megpróbáltunk belekocogni, de nem ment. Jót beszélgettünk, majd a csúcsra felérve elengedtem, s hagytam, hogy lefelé menjen csak. Nekem egy dolog járt a fejemben, hogy 6-5-4-3-2-1 km van hátra és ott leszek a célban.
Utólagosan is megkaptam a visszaigazolást, hogy “te tényleg szarul voltál, hogy a Muzsláról lesétáltál”. Igen, itt már semmi se volt jó. A táj szép volt. Megálltam és körbenéztem. Aznap végülis keresztül futottam, kocogtam, sétáltam a Mátrát. Volt egy csomag gumicukrom, jóízűen elnyammogtam, s amolyan sétálós kocogással becammogtam a célba.
50 perc. Ennyivel lettem lassabb aznap az őszi teljesítésemhez képest. 7:36:23. A célidőm. Hogy elégedett vagyok-e?
Ez egy nehéz kérdés… Végülis nem adtam fel. Végülis végigcsináltam.
Utólag lehet találgatni, hogy mi volt a gond
Nem igazán tudom. Kaptam oltást másfél héttel korábban. Az egyszer kiütött, majd azért is mertem elindulni a versenyen, mert semmi tünetem nem volt. Azonban lehetséges, hogy ennek a következménye volt az, amit aznap a Mátrában “műveltem”. Egy biztos. Tanultam sokat. Magamról. És arról, hogy milyen erős is vagyok fejben.
Az ultrázás nehézségei közé tartozik, hogy küzdjünk a saját gondolatainkkal, fizikai teljesítőképességünk határaival is. Fontos, hogy fel tudjuk mérni, hogy mi az a pont, amíg nem teszünk kárt magunkban. Azonban amíg biztonságosan tudtam mozogni, nem voltam magamra sem veszéllyel, hiszen technikás terepről van szó, addig úgy éreztem, hogy megyek. Visszatekintve örülök annak, hogy Kékesen, Galyán, vagy épp Keresztesen nem ültem be egy autóba és szállíttattam magam be a célba.
