Az edzői kapcsolat is kezdeti kölcsönös szimpátián alapul, hisz a jövőbeni tanítvány, bár a lényegét ez adja, nem kizárólag a professzionális oldalát súlyozza az edzőnek. Teljesen normális és természetes, hogy emberi oldaláról is megpróbál információkat begyűjteni felőle. Olvas tőle, követi, ha módja van rá, beszél vele, megkérdezi más tanítványait, hogy milyen a munkastílusa, személyisége.
Sokaknak az is fontos, hogy hogyan fut és hogy néz ki az edző, én ezeket nem érzem az edzői szakma szoros értékeinek. Renato Canova, vagy Colm O’Connell, hogy két kiváló edzőt említsek a maraton világából, ilyen alapon nem igen rúghatna labdába, amennyiben ezek az erények az edzői szakmában értéket képviselnének.
Mi alapján ítélsz meg egy edzőt?
Az edzőnek két igazán fontos értéke van. A szakmai tudása, ami tanulás és tapasztalati alapú, illetve a személyisége. A személyiség elég kötött dolog, bár persze személyiségünk folyamatosan alakul.
Úgy érzem, nagyjából hasonlóan fontos mindkettő egy sportolóval való együttműködésben. A sportoló a saját oldaláról nem kell, hogy hozzon professzionális tulajdonságokat, mint ami mondjuk egy munkakapcsolatban elvárás. Amit hoz és ugyanolyan fontos a jó együttműködéshez, az a személyisége. Munkamorál, stílus, jellem, és a többi.
Összeillünk?
Van, mikor az edzői és a sportolói karakter nagyon jól passzol egymáshoz, van, mikor kevésbé, de ez flexibilitással, empátiával áthidalható és van, mikor egyszerűen nem működik a kapcsolat, annyira más a két ember kémiája. Ez nem kudarc, ez normális. Nálam sem működött mindenkivel az együttműködés. Nem volt sok ilyen, de előfordult.
Fontos, hogy ezt se a sportoló, se az edző ne kudarcként élje meg. Attól, hogy ketten együtt nem megy, más sportolóval, vagy más edzővel még simán menni fog. Ilyenkor nem illik lehülyézni a másikat, hogy ki miatt nem ment, egyszerűen csak nem ment, az élet megy tovább. Hál’ isten a sportolók sok-sok edző között válogathatnak, így előbb vagy utóbb mindenki a helyére kerül.
Én magam nem vagyok nagy tanítványokkal bratyizós. Középiskolai kémiatanár pozícióban érzem magam otthon. Van egy távolság, egy alá-fölé rendeltség a kapcsolatban. Ettől még, mivel felnőttek vagyunk, a kölcsönös tisztelet megvan. Idővel persze ez alakulhat és jópárszor barátivá alakult.
Vannak olyan jellemzők, melyek úgy gondolom, fontosak az edző-tanítvány kapcsolat megfelelő működéséhez a kémián felül, vagy a mellett. Az alábbiakban ezeket veszem sorba.
Őszinteség
Számomra fontos, hogy tudjam, mi történik a sportolóval. Tényleg jól van-e, fáradt-e, fáj-e még a lába, úgy egyáltalán hogy van. Itt félrebeszélésnek nincs sok értelme, mert a tervezés jelentősen ezektől a visszajelzésektől függ. Fontos, hogy én is őszinte legyek. Például a kitűzött versenyelképzelés reális-e, megfelelően fel van-e készülve a következő versenyre.
Többen várták, hogy együtt álmodok velük, de én mindig próbáltam a realitások talaján maradni. Például nem mondtam, hogy nevezzen nyugodtan a maratonra, ha még csak 2.20-es félmaratonra volt képes a futó.
Bizalom
Megbízni a versenyzőben, hogy őszinte, hogy nem edz sem többet, sem kevesebbet a kértnél, ha mégis így van, akkor arról informál. A sportoló pedig bízik bennem, hogy lelkiismeretesen olyan edzést kérek tőle, ami tudásom szerint számára ebben az időszakban, a pillanatnyi állapotában a lehető legoptimálisabb. Ha olyan kérdésekbe futok bele a részéről, hogy XY tanítványnak más edzésfeladata van, nekem miért nincs ez a feladat, ez például arra utal, van némi bizalmatlanság a sportolóban.
Megbízhatóság
Ha egy edzés ki van írva, akkor azt illik úgy elvégezni és nem máshogy, illetve nem máskor. Persze az élet dobhat a sportoló elé megoldhatatlan akadályokat, amiben mi, edzők segítünk, áttervezünk, de ha valaki nem érti, hogy az ő érdeke pont azt az edzést, pont azon a napon elvégezni, mind a fejlődés, mind az együttműködés komoly akadályokba fog ütközni.
Hit
A bizalomhoz szorosan kapcsolódik. Csak akkor működik jól a közös munka, ha a sportoló szinte vakon elhiszi, hogy amit az edző kér, az pont az, ami most a legjobb a fejlődése érdekében. Hogy számára az ő edzője tudja a legjobban, mire van szüksége. Elhiszi, hogy a javát akarja. Rábízza magát.
Türelem
A futóképességeink fejlesztése időigényes folyamat. A futás türelemre tanít, szoktuk mondani. Nem lesz valakiből pikkpakk maratonfutó. Persze még most is olvasni olyan edzőt, aki a gyors eredményekkel kampányol, mert sok sportoló úgy képzeli, olyan ez, mintha a gyorsaságot is meg lehetne venni, mint a boltban bármit. Egyből, gyorsan. Pedig dehogy is.
Egy szint fölé a legeslegjobb edző sem képes gyorsítani a fejlődést. Ez a sebesség ráadásul elég egyéni. Vannak gyorsabban és vannak lassabban fejlődő sportolók. Ezért a sportoló részéről nagy türelemre van szükség. Akiben ez nincs meg, túl hirtelen, túl nagyot akar, nemcsak nem fog összejönni, de frusztrált is lesz. És általában keres egy másik edzőt, mert persze az edző a hibás. Aztán mivel a másik edző sem varázsló, ott sem lesz elégedett.
Türelemre az edzőnek is szüksége van. Türelem elmagyarázni, türelem ötödjére elmagyarázni, türelem századszorra biztatni, megerősíteni, motiválni.
Szenvedély
Nekem nemcsak szakmám, de szenvedélyem is az edzősködés. Ha látom a tanítványban, hogy neki is szívügye a futás, érzem a közös nevezőt. Mindketten egy irányba törekszünk, hasonló értékeket vallunk. Keményen, de örömmel dolgozva. Talán ezzel van a legkevesebb baj.
Azok a futók, akik már edzőt keresnek, általában akarnak, törekszenek, szenvedélyesek a futással kapcsolatban. Persze előfordul, nem is ritkán, hogy kiderül, bár a futást élvezik, az edzői együttműködést már nem. Túl kötött, túl irányított, túl megmondós nekik edzővel dolgozni.
Az edzhetetlen sportolókról
A futók legalább fele úgy gondolom, ebbe a kategóriába esik. Vagy mert eleve esze ágában sincs edzővel készülni, mert mondjuk nincsenek versenyambíciói, saját örömére futogat. Aztán sokan gondolják úgy, nem nagy tudomány ez, majd ő tudja, hogy is kell ezt a futóedzés dolgot csinálni. Elolvassa a Facebookon, hogy is kell, megkérdezi a futótársát és már sínen is van, gondolja. Aztán van egy kis százalék, akik, bár szeretnének edzővel dolgozni, meg is próbálják, de a fenti jellemzőkben valahol elcsúsznak és nem fog működni az együttdolgozás.
Persze az edzői munkának anyagi vonzata is van, tehát meg kell említsem azt a kategóriát, aki szeretne edzőt, de sajnos nem teheti meg, hogy edzővel készüljön. Náluk gyakori, hogy az internetről leszedett általános terveket próbálják követni, de ezeket követni, ezek szerint edzeni, mint köztudott, várhatóan kevés sikerrel fog kecsegtetni.
Tehát így működik, vagy épp nem működik a kémia edző és sportoló között.
Végezetül hadd tegyek be egy idézetet hazánk egyik legnagyszerűbb, de sajnos tragikusan elhunyt olimpikonja, Kolonics György edzőjétől, Ludasi Róberttől, mely sorokban kettőjük kapcsolatáról ír:
„A vele való kapcsolatomba senki se képzeljen bele érzelemdús apa-fia viszonyt. Koló nem volt az a típus, és én sem vagyok az, aki kimutatja az érzéseit. Sőt, meglehetősen nyers és pokróc tudok lenni a versenyzőimmel, bár ez az idő múlásával változott valamicskét. Ha valakit elfogadok, érzi az elfogadást, de képtelen vagyok ezt naponta szavakkal megerősíteni. Koló sem igényelte ezt a fajta törődést. Huszonkét év alatt tökéletesen megismertük egymást, szavak nélkül is tudtunk kommunikálni, és ami a legfontosabb, emberileg és szakmailag is hitelesek voltunk egymás számára.”
