2007 -ben először készültem, hogy részt vegyek a világ már akkor is legismertebb és már akkor is legkomolyabban jegyzett ultra-trail versenyén. MTB-ből volt alpesi tapasztalatom, de futásból mondhatni nulla. Gyűjtöttem a szintet és a kiliket a Budaiban, remélve, ez elég lesz a nagy hegyek közé. Elég volt, máig úgy tartom, komoly szinten fel lehet készülni középhegységi viszonyok között is alpesi versenyekre. Persze érdemes előtte kinézni párszor nagy-hegyre, de az edzések volumenéhez a Pilis, Bükk, stb.,- elegendő okosan használva az adottságaikat. Az élmezőny és köztünk lévő különbséget ne a hegyeink közti magasságkülönbségben tessék kifogásolni.

Az augusztus végi futam előtt hónapokat alakítottam, finomítottam a felszerelésem és végigkísérte a nyarat egy kellemesen bizsergetős napi izgulás, félve és egyben vágyakozva, a mindenki által szuperlatívuszokban emlegetett verseny iránt.

Eltelt 10 év, és ahogy a verseny maga, én is sokat változtam. Az indíttatás, a hozzáállás, a nyersanyag, a cél, mind alakult az évek alatt. Ez így természetes. Az állandóság a sport dinamikusságában rosszul áll. Volt több szezon, mikor a 2300 futóból elsőre elért 40. helyemen próbáltam javítani. Sikertelenül. Feladva a 30. helyről 15 óra futás után, vagy feladva 20Km-el a cél előtt, mert szétfagytam, vagy feladva egyszerűen egy masszív eléhezés miatt. Gyenge botlások mind, vághatnánk rá, de mielőtt rávágja bárki is, jöjjön el, fussa körbe a Mont Blanc-t. Otthon a díványon, a Börzsönyben épített futótapasztalattal, mindenki erős, aztán ezeken a hegyen és ezen a távon, ennyi szinttel, ki tudja, mivé porladna szét mindez.

Egy kis filozofikus félmellékág:

Egyébként egyáltalán nem baj, hogy voltak az UTMB éveimben ilyen mély gödrök is, sőt, így teljes az egész történet. A kudarcok nagyon fájnak egy ideig, de ugyanúgy a betliben van meg a legnagyobb tanulási és a dolgok mély megértésének lehetősége. Mindig célba érve, könnyű túldimenzionálni önmagunk az Univerzumban. Az esendőség megtapasztalása fontos feladata a hegyek közt mozgó embernek. Természetesen egy bizonyos, véletlenül sem fatális szintig. Nem is annyira a hegyet, inkább önmagunkat kell tudni igazán jól ismerni, hogy működő rendszerbe kerüljünk az elemekkel. Meg kell tanulni megfelelően súlyozni bátorság és vakmerőség között, vállalható és nem vállalható között. Ezeket a határvonalakat segítenek kitapasztalni a negatív impulzusok, a kisebb-nagyobb, futás közbeni kudarcaink, mint ahogy persze a pozitív élmények is. Viszont mivel ezek a határvonalak egy sportolónál le-föl mozognak teljesítményszint, kor, stb okán, folyamatosan újra szükséges célozni őket.

Ez az újracélzási képesség a beépült tudás révén az okosság, a tapasztaltság, az önismeret és a versenyformánk ismerete. Elég okos viszont soha senki nem lehet, hogy azt mondhassa, most már mindent pontosan tud önmagával kapcsolatban a hegyek, ultrák rendszerében, illetve hát úgy egyáltalán semmiben sem. Még szerencse, mert ebben a pillanatban veszne el a sport egyik legnagyobb kincse, a kiszámíthatatlanság, az ismeretlen megtapasztalása felé történő rajtvonalon állva bizakodó vágyódás. Eredményt prognosztizálni a sportban a legnagyobb tapasztalattal is csak félszegen szabad. A mi, természettel vívott csatáinkban (legyen az saját testünk biológiája, vagy a külső környezet) a hit, a magabiztosság nagy erők, de nagy árat fizet mindenki, akinél az ezek adta lendület tulzólag, a testi és környezeti tények kellő ismerete hiányában vakmerőségbe csap át. Aki türelmetlen volt és túl korán, túl gyorsan futott,túl mélyre nyúlt, vagy túl sokáig, ismeri miről beszélek. Ilyenkor a természet könyörtelenül kiosztja pökhendiségünkre és nagyképűségünkre a maga pofonjait. Ezért készülünk hónapokat és próbálunk felerősödni ellenfeleinkhez. Ellenfeleink között szerepel leginkább saját magunk, illetve a külvilág a meredek emelkedőkkel ,a hosszú pályával és az ellenfelekkel. Extra szépsége a csatáinknak, hogy mi alakíthatjuk, hogy fegyvereinket magunk erősítésére, megvédésére, vagy éppen saját magunk ellen fordítjuk. A legszebb példa erre az egónk, ami nélkül oda sem állnánk a rajtvonalhoz, nem lenne sprint a célegyenesben, de éppúgy idejekorán ki is nyírhat minket, ha engedjük, hogy átvegye az irányítást a tudatosság felett.

mellékág vége. (majdnem)

A feladásokkal életszerűbbek lettek az én UTMB-im, még ha az életszerűségnek nem is tapsolnak annyian, mint ahogy a meséknek. Persze voltak sima ügy és jól szereplős évek is. Pl a TDS-en 24. hely. Én ezt jónak érzem a sok hegyen nevelkedett apró termetű hegyi-kecske közt. Persze a sok eredmény mellett a kudarcok stigmaként vannak jelen. Igaz, hogy 6 éve nem adtam föl ultrát, de még mindig van, aki ezeket a bukásokat szereti felemlegetni körülöttem.

Az első UTMB bizsergése az évek előrehaladtával egyre enyhült bennem. Az útvonal mindig gyönyörű volt, megunhatatlan és varázslatos. Itt nincsenek olajfinomítók és idegesen dudáló autósak, vagy rossz levegő, de még a frissítőszemélyzet is vágja, miről szól a feladata és nem úgy tartja a poharat, hogy közben belelóg az ujja. Változatos, de legalább annyira mogorva is ez a kör. Idilli környezet a maga roppant erejével. Élveztem, de az újdonság ereje sokat, szinte elkopott. A 11 éve még rácsodálkozást kiváltó kompressziós zoknim ma már alap darab a futóknál. A botozás sem volt túl divatos, az itthoni terepfutás van ahol kevésbé, van ahol jobban röghöz kötött berkeiben csak lassan lett elfogadott, mint ahogy a pulzusmérés, vagy a Hoka. Most Wattot mérek a versenyeken (a pulzus mellett), vagy ciklikus dextrint keverek a frissítőmbe. Valószínűleg eljön annak is az ideje, mikor ezek ugyanúgy hétköznapi dolgokká válnak, mint ahogy nálam is hétköznapi dolog lett az UTMB. Ez utóbbi valahol szörnyű érzés. Utálom, de nem tudtam ellene tenni. Rutinná lett Chamonix. Már nem hoz fele annyira sem lázba, mint tette 2007-ben. Már sokkal kevesebbet képes adni, mint tette egykoron. Nem az ő hibája, Chamonix és a verseny csak több és jobb lett, azóta. Most is a világ Nr1. terep ultrája a hozzáértők szemében. Itt jól szerepelni mindent visz, legyen az Vb, vagy bármi.

Változni az élet legtermészetesebb dolga, mint ahogy a célokban és tervekben is tudni kell reagálni az érzéseink és testünk jeleire. Van, mikor nem tizenakárhanyadszorra felkészülni és odaállni a nehéz, hanem elengedni és irányt váltani. Megbeszélni magaddal, hogy a felkészülés, a pályán töltött 30 óra már többet vesz el, mint amennyit ad. Annyi út van, annyi kipróbálatlan hegy, ami csillogást hozhat a szemekbe és a 30 óra helyett a 3 is lehet kihívás.

Magunkat feszegetni a futósportban is több irányban lehet. Az olvasók többsége is úgy gondolom, inkább a távokat feszítette az utóbbi években és kevésbé a tempót. Szép dolog, de sajnos kicsit csalfa. Aki 6 órát képes lefutni egyben, az 12-t is könnyen tud. Aki 50Km-et, az 100-at is. Pici kis önismereti és edzettségbeni többlet választja el ezeket a távokat egymástól, no és persze hosszabban fájnak, ez nem vitás. Keveseket látok, akik példának okáért megállnak 100Km körül és a gyorsulás útját választják, és azt mondják, nem 12 órára lépnek tovább, hanem inkább 8 órából szeretnének felet lefaragni ezen a százon. Miért? Mert ez utóbbi nehezebb és kifelé nem is annyira látványos. Ugyanez már a félmaratonnál észrevehető. 10 futóból 9 az első 1-2 félmaraton után már a maratonban gondolkodik és nem abban, hogy 1.45 ből csináljon 1.20-at. Ez a tendencia nem baj, de mindenesetre elgondolkodtató. Az ember keresi a sikert, mint elégedettség és örömforrást. Sőt, még a kudarcait is idővel pozitívan képes szemlélni, mint ahogy pár sorral följebb én is tettem. Vigyázzunk, hogy azért ne ragadtassuk el magunkat és az objektivitást mindig tartsuk a legfőbb mércének fejlődésünkben és sikereinkben. Szerencsére a mi sportunkat méterben, szintben és percekben mérik. A bírók nem pontoznak, így egyszerű helyén kezelni önmagunk. Összehasonlítani eredményeinket másokéval, vagy az évekkel ezelőtti eredményeinket a mostaniakkal. Értékelni önmagunk az alapján 3 vagy 3000 fős volt a mezőny, illetve a világ elittel küzdve lett valaki 20., vagy a falusi tornán győzött. A bulvár imád mindent eladni és látok sportolókat, akik élvezik a fals csillogást a feltupírozott félsikereiknél. Aztán vannak, akik csak csendben, szinte észrevétlenül hülyére verik a fél világot. Őket mindig azzal vígasztalom, a szakma pontosan tudja melyik eredmény mennyit ér, nem az számít Juli néninek a faluban tátva marad e a szája, mikor a Blikkben olvassa a hangzatos eredményesőt. Már ha kell vigasztalni, mert azért sokakat még nem tántorított meg az értékrendszeréből kibillent világ.

Hogy a média mit hoz le, annál ezerszer fontosabb, hogy mi maguk, hogy viszonyulunk az eredményeinkhez, milyen érzéseket generál magunkban egy-egy szereplés. Igen fontos, hogy ne a taps erejéhez mérjük magunkat. Tudnunk kell tisztán, objektíven, minden külső hatástól mentesen önértékelni. Csendben, befelé figyelve. Nem azt alapul véve hányan ki és hogy veregeti a vállunk, vagy épp hányan szólnak be. Keveseknek megy ez jól, pedig esszenciális lenne.

A futás egyik nagy szépsége, hogy az objektíven mérhető eredmények mellett, nagy adag pozitív lelki hatással is van ránk. Az önértékelés tényezőibe ez a pszichés oldal a legfontosabb, legnagyobb karéj, amit persze az objektív eredmény befolyásol. Előfordul, hogy ugyanaz a személy elégedettebb az ötödik helytől, ugyanazon a versenyen, mint a dobogós helyezéstől. Mert hát hogy mennyit adott egy verseny, nem a helyezésen múlik. A helyezés alapjában az egót építi, tudatunk pedig a harcosan, okosan és végül győzelemmel megélt futás alatti küzdelmeink. Természetesen a legjobb, ha a kettő együtt adatik meg. Jó eredményt kihozni a nagy belső és külső csatákat is megnyerve.

Még egy utolsó illúzióromboló gondolat a filozofikus irányt lezárva: Általában nem az első helyezett tesz meg a legtöbbet a sikerért és nem is ő a legerősebb mentálisan a mezőnyben. Bár az okosan befektetett munka eredményekben megmutatkozik, a sport nem ennyire tiszta beletesz- kivesz játék, mint azt sok helyen romantizálva olvashatjuk. Nem a sztahanovisták győznek, nem is a mazochisták. Sokkal inkább a régóta szorgosan, okosan edzők és egyben jó genetikával bírók, akik egyben nyugodt élethelyzetben tudnak tenni eredményeikért.

Az új irány

Jövőre nem megyek UTMB-re, a hosszú távra, sőt valószínűleg máskor sem és más ennyire hosszú távra sem. Persze most gondolom így, fent tartom magamnak a véleményváltozás jogát. Most viszont ezt elég erősen gondolom és már egész nyáron így gondoltam a verseny előtt is. Egyetlen kivétel lenne, a Hardrock 100. Viszont mivel ide a bekerülési esély még az idei három tikettemmel sem lesz több 1% nál, ezzel nem számolok komolyan. Kb mintha lottóznék.

Hogy miért nem tervezem többször indulni?

Semmivel sem lennék több befelé, önmagamnak, ha 12x is odamegyek, bár kifelé jól hangzik és a szám növekedésével egyre vagányabbnak tűnnék. Viszont ez így milyen lenne már? Tűz nélkül, csak kifelé játszani, a vállveregetésért? Belső indíttatás nélkül készülni és részt venni, minek? Erről írtam följebb. Á nem, inkább kicsit keresgélek más irányokban, amiben benne van a pillanatnyi útvesztés lehetősége is, de vállalom.

Alapvetően rövidebb távokban gondolkodom. Nálam most 10-12 óra környékén van az a határ a versenyzésben, ahol az, amit ad és amit kapok aránya kezd elbillenni. E fölött, a zsigerelődés mértéke már kockázatos úgy tapasztalom. Ezen felül fontos még, hogy az ennél hosszabb távoknál már túl sok a bandukolás. Oké, a legelsők az UTMB-ből is sokat futnak. Mi, a top 5% az emelkedőkből már csak viszonylag keveset.

A középmezőny már órákat tölt a pontokon és a sík részeken is gyalogol. A hátsó traktus pedig alig-alig fut bele, szinte végig menetel. Persze, semmi baj ezzel, ha valakit ez is feldob és ösztökél, így is élményt adhat, de én más keresek. Én futni szeretnék, amíg bírok, nem bandukolni. Szeretem a futómozgást, szeretem, ha egy versenyen többnyire ebben a mozgásformában haladok. Aztán a sebességem is jó lenne tartani, ami pont ebben a korban hajlamos érezhetően hanyatlani. Ehhez más jellegű futómunka is szükséges, mint amit az utóbbi években végeztem. Az izomrostok mennyisége csökken, (ezt már most látom), az erőszint ezzel ugyanúgy csökken. Amennyire lassítható, menjünk az atrófia ellen.

Ja és hogy milyen volt a mostani UTMB?

Remek, de tényleg! Az időjárás odacsapott, volt nagy szél, hideg, hó és sár, pályamódosítás ezek okán, de megcsináltam úgy a kört, amiért mentem. Szerettem volna egy biztos, stabil kört, a terhelés jellegéhez mérten végig jó állapotban, nagy mélypontok és nagy problémák nélkül. Ehhez komoly tervezésre, komoly felkészülésre, komoly koncentrációra, okos tempóra és egy nagy szerencsére volt szükségem.

A tervezés az utóbbi évek részidejeinek kalkulálásával, összevetésével, illetve az utóbbi köreim hibáinak elemzésével történt. Kialakult az irány bennem, hogy az eddig sem bekezdős sebességem érdemes még lejjebb vennem. Így bár biztosan nem leszek top 50-ben, de stabilan hoztatom magam 100 környékén. Szép példákat találtam erre a taktikára az utóbbi szezonokból Wermescher Ildikó-t, vagy Jens Lukas-t említeném. Persze edzeni ehhez is kellett, de már közel sem bírtam annyit mennyiségben, mint évekkel ezelőtt. Így az intenzitással, periodizációval játszottam. A regenerációm is meglassult az utóbbi időben annak ellenére, hogy odafigyelve tettem érte. Antioxidánsok, nyújtás, SMR, Flossing, EMS, stb…

A rajtba idén először már dupla kordon volt őrökkel, így esély nem volt jó pozícióba beállnom, nem úgy mint mondjuk 2011-ben, amikor még elitként az első sorból indulhattam. Így kerek négy perc telt el, mire a rajtkapu alá hömpölyögtem a totyogó tömeggel és még ezután is futás nélkül telt el Chamonix főutcája, amit, mint ahogy a Tour-on, beszűkítettek az őrjöngő szurkolók. A 2500-ból 800 futó előttem totyogott. Engem viszont senki nem érdekelt, csak a jó érzéseimre és a tervezett részidőkre figyeltem, amit szinte percre pontosan sikerült is hoznom. Óvatosan előzgettem és az éjszakába érve, már kellemesen ritkás mezőnyben futhattam. Gond nélkül, top 200ban és jó állapotban érkeztem fél távhoz Courmayeurba, és a Ferret- La-Fouly mumus szakasz sem jelentett nehézséget.

Az időjárás próbált megingatni, de sikerült kivédenem a támadásait. Sok csúcson volt mínusz, hóesés és nagy szél, de még élveztem is, hogy nem a tikkasztó hőséggel próbálkozik idén megfogni a pálya. Legutóbbi teljesítésemnél már Champex után hallucináltam és majd elaludtam, idén dinamikusan tudtam fölfelé haladni és élveztem az együtt futást Stephanie Howe-al. A lejtők azért megfogtak, de nem az izomfájdalmak miatt, hanem mert a pályán az előző futamokkal több ezren futottak át és a tették a saras lejtőket igen kicsúszkálttá. Egyet sem estem, de a talpon maradás nagy koncentrációt igényelt. Vallorcine-ba még világosban érkeztem úgy, hogy a rajtunk fél órával később volt. Jártam már itt világosban, de mindig a mostaninál rosszabb állapotban. Most ettem egy jó sűrűn tésztás levest és már folytattam is könnyű kocogásom Col des Montets felé. A pálya fő módosítása miatt a Tete aux Vents csúcsát lecsípték, de kaptunk helyette egy olyan kombinációt Argentiére fölött, ami alig volt csak könnyebb. Utólag összehasonlítva a mostani és az utóbbi évek részidejeit, hozzávetőlegesen fél órával volt rövidebb a mostani pályavezetés ezen szakasza az én szintemen.

Hivatalosan 28:59-el értem célba összetett 106., 40-50 közötti kategóriában a 26. helyen . Az utolsó km-ben két francia bekóstolt, de vissza bírtam kínálni őket síkon 4:40 ben, ami ott száguldásnak tűnk és nagyon örültem neki, hogy ennyire jó állapotban érkeztem a célba. Lelkileg emelkedetten, fizikálisan persze fáradtan, de sérülés, vízhólyagok nélkül, végig rendben lévő gyomorral sikerült a célkapu alatt átfussak. Külön öröm volt, hogy a 11. UTMB-s évem közül, most voltak a legtöbben a célban és most fogadtak magyarként is a legtöbben. Köszönöm nekik ezt az örök élményt!

Lehet, ezzel a biztonsági menettel benne maradt akár több mint egy óra is a pályában, de nekem most többet ért a stabil futás, mint egy rizikós. Pont így terveztem a búcsúm. Nagyon ritkán adatik meg, hogy egy extrém ultra alatt minden klappoljon. Boldog vagyok, hogy ez pont most sikerült újra.

Köszönöm UTMB! Mindent csak köszönni tudok!