Évekig futottam és versenyeztem is egyedül, edzői segítség nélkül. Mondhatom, hogy elég jó eredményeket értem el, de minél nagyobb célokat tűztem ki magam elé, annál több volt bennem a kétely: képes leszek-e elérni egyes egyedül? Valóban jól csinálom? Tényleg kihozom magamból a maximumot? Lehetnék jobb is, fejlődhetnék gyorsabban is? Van, amit másként kéne csinálnom? Többet kéne futnom? Vagy épp kevesebbet? Mi lenne, ha kipróbálnám a pulzusalapú edzésmódszert?

A fordulópont

Ezernyi gondolat és bizonytalanság volt bennem. Aztán egy edzőtáborban beszélgettem olyan futókkal, akik edzővel dolgoztak, pulzusalapú módszerrel. Így jutottam arra a gondolatra, hogy a 2016-os célverseny miatt teszek egy próbát, edzővel folytatom tovább a készülést.

Persze volt bennem szorongás, mi lesz, ha nem tetszenek az előírt edzések, az utasítások, de – gondoltam – a puding próbája az evés. Így 2016 februárjában felkértem Lőrincz Olivért, hogy segítsen felkészülni minden ultrás nagy álmára: a Spartathlonra.

A meglepetés

Emlékszem, hogy milyen izgalommal vártam mindig az edzésterveket. Elsőre meglepett, hogy kicsit kevesebbet kell futnom, mint amennyit magamtól futnék. Azelőtt sokszor napi kétszer is edzettem, reggel és este, de az edző utasítására ezzel felhagytam, így reggel tovább aludhattam, több időm maradt pihenni és estére nem fáradtam úgy ki, mint korábban. Pulzusalapú edzéstervet kaptam. Eleinte nehéz volt megszoknom, hogy futás közben gyakrabban kell az órámat figyelni, de ez mégsem volt annyira fárasztó, mint mikor csak a sebességre koncentráltam. Ennek nagyon egyszerű a magyarázata: ha a megadott pulzushatár „beszabályoz”, nem engedi, hogy túlfeszítsd a húrt. Két hét sem kellett, hogy megszokjam a módszert, és ma már alig-alig kell az órámra néznem futás közben.

Sokat segített, hogy nem nekem kellett kitalálni, hogy mit és mennyit fussak, hogyan építsem fel a napi és heti edzésprogramomat. Az edzőm visszafogott, ha valami olyan versenyt néztem ki, amire nem voltam még kész, vagy nem passzolt az edzéstervbe. Bíztam benne, soha nem kérdőjeleztem meg a tanácsát.

Összességében egy edző biztonságot, szakmai tapasztalatot, újdonságot, fejlődési lehetőséget, pedagógiai és pszichológiai tanácsot ad a futónak. Felelősséget vállal és meghozza a döntést a futó helyett, ami nagy könnyebbséget jelent.

Én már fél év múlva határozottan éreztem, hogy erősebb vagyok, jobb az állóképességem. Az elvégzett edzésmunka és a pihenés mennyiségének összehangolásával, a tökéletes formaidőzítéssel a legjobbat sikerült kihozni magamból.

Az eredmény

Azt tapasztaltam a közös munkánk során, amit már a célverseny előtti edzőversenyeken is éreztem, hogy mind fizikailag, mind mentálisan edzettebb, felkészültebb vagyok. A verseny utáni fizikai állapotom pedig ismét visszaigazolást adott arra, hogy jól döntöttem, amikor edzői segítséget kértem.

Ma már én is gyakorlom, tanulom az edzői munkát. Felemelő érzés az a bizalom, amit a tanítványaim tanúsítanak felém. Megtisztelő, hogy segíthetek elérni a kitűzött céljaikat. Ám minél többet tudok, annál jobban látom, hogy még mennyi mindent nem tudok. Mert ha a tökéletességre törekszünk, akkor nem elég a régi sémák szerint edzeni, egy életen át fejlődni és tanulni kell mind a futónak, mind az edzőnek.

Most már elmondhatom, hogy nekem edzővel könnyebb együtt dolgozni, mert biztonságban érzem magam. Nem tudom magam elég objektíven kezelni, ám az edzővel való közös munkában a szaktudás és az észérvek dominálnak. Szükségem van reális visszajelzésre, van bennem egészséges önkontroll, mégis kell az „edző szeme”.

Edzővel együtt dolgozni egy kölcsönös bizalomra, őszinteségre, tiszteletre, és jó kommunikációra épülő csapatmunkát jelent.