A szakterminológia a motivációt, mint fogalmat elsősorban a belső, cselekvésre való késztetésre szűkíti, azonban az erre ható külső erőknek is nagyon fontos szerepe lehet. A jelenlegi helyzetben edzőként az egyik legnehezebb feladatunk a sportolók motivációban tartása. Az elveszett célok sok sportolót motiválatlanná tesznek, ám fontos tudni, hogy megfelelő célkitűzésekkel, megfelelő feladatokkal helyén lehet tartani azt.
A modern szakirodalom már nem szűkíti le a motivációt kizárólag a belső késztetésre, a környezetünkben rengeteg olyan külső hatás van, ami nagyban befolyásolja a motivációnkat, így a sportterminológia már külső és belső motivációt, vagy ha egészen pontosak akarunk lenni, külső és belső késztetést határoz meg.
Tény, hogy az edző felől jövő motiváló erő fontos, de nem lehet erre építeni, az edző szerepe elsősorban az, hogy egy olyan környezetet adjon a sportolónak, ahol szakmailag, emberileg biztonságban érzi magát, tud teljesíteni, és megoldást talál a problémáira. Bármilyen kívülről érkező nyomás hosszú távon kontraproduktív, rengeteg történetet hallunk fiatalon kiégett sportolókról, akik egy túl erős edző hatására szálltak ki. Ez az amatőr és rekreációs sportban is igaz lehet, mert sokszor a sportoló olyan terheteket tesz magára külső tényezők hatására, ami miatt kiég, és nem leli örömét a sportban, amit hosszú távon nem tud fenntartani, ezért ilyen sok a rövid ideig sportoló kezdő vagy az örök újrakezdő sportoló.
Külső tényező lehet még az eredmények, díjak, elismerések megszerzése, ami belső vágyból fakad, mégis a külvilág pozitív megerősítéséhez kötött. Szintén csak ideig-óráig fenntartható, és kevés az olyan sportoló, aki a 72-edik finisher pólónak is úgy örül, mint az elsőnek.
Itt jön képbe korunk egyik legmeghatározóbb, és nem csak a sportra, hanem a teljes életünkre erős hatással bíró tényező, az emberi környezetünk, a szociális hálónk, ami a jelen korban gyakorlatilag az egész világra kiterjed.
Élsportolóknál figyelték meg, akik erős közösségi média szerepet vállaltak, hogy eleinte a széles közönség motiválni tudta őket, de hosszabb távon, a túl sok embernek való megfelelési kényszer visszavetette őket a motivációban, mert nem az egzakt sportteljesítményüket értékelték, hanem sok, más sporthoz szervesen nem tartozó külsőséget.
Az amatőr sportban is megfigyelhető, hogy a sportolók influenszer szerepet is vállalnak, amivel önmagában nincs baj, a probléma akkor adódik, ha annak sikerességét összekötjük a sportolói sikerekkel, és motiválatlannak érezzük magunkat a környezet megerősítése miatt, vagy épp ellenkezőleg, a túlzott figyelem, és a külsőségek pozitív értékelése hitet el velünk nem létező dolgokat.
Fontosnak tartom azt, hogy a sportoló (és ehhez persze legtöbbször szükség van egy szakmailag felkészült edzőre), tudja objektíven látni a saját sportteljesítményét.
Ezer oldalról érhet minket külső akár motiváló, akár demotiváló hatás, a lényeg mégis az, hogy ezek csak hatást gyakorolnak ránk, de nem a mi magunk által meghatározott célokat, élményeket tükrözik, így fontos, hogy a külső hatásokat hatékonyan szűrjük, és ne tulajdonítsunk jelentőséget annak, ami negatívan hat ránk. Ez nem belőlünk, hanem tőlünk kívül álló dolgokból fakad, nincs ráhatásunk, nem tudunk változtatni rajta.
A külső motiváció elveszi a hangsúlyt a belső motivációról, a környezetünk hatása, és a közösségi médiában megjelenő “tökéletes” futók, futóedzők, a mindenhez IS értő “szakértők” egy pillanata alatt elhitetik velünk, hogy a mi eredményeink, céljaink valóságunk értéktelen.
A valóságtól azonban ez nagyon távol áll, hiszen az érték önmagában relatív, és ami nekünk érték, egyáltalán nem kell, hogy másnak is érték legyen, a mi motivációnk nem kell, hogy mást is motiváljon.
Az persze óhatatlan, hogy néha tudjuk segíteni egymást, magunkat, és inspirálódni külső oldalról, de ha az alap motivációnk kívülről jön, akár egy média által sugárzott hamis értékrend, akár valamilyen nyomás, elvárás hatására, akkor egészen biztos, hogy tévúton járunk, és ez a fajta motviáció hamar elvész, kiégésbe, érdektelenségbe, eredménytelenségbe fullad.
A motiváció vagy a motiválatlanság természetesen hat a teljesítményre és nyilván az edzésmunkára is. A motiválatlan sportoló sokszor hagy ki edzést, nem úgy végzi el, hiszen ezt egy feladatnak éli meg, ami sokszor nem egyezik a saját vágyaival. Ez egy idő után rendszertelenségbe, vagy akár teljes leállásba is torkollhat. Ilyenkor érdemes megállni egy pillanatra és megfejteni, hogy mi lenne az az út, ami összeegyeztethető a belső indíttatással. Egy jó edző a szakmai iránymutatás, és az alapok megismertetése mellett kell, hogy figyeljen arra, hogy a tanítványnak mi fér bele az életébe, és mi az a pont amikor elvesz, és nem hozzáad. A sportolónak persze tudnia kell azt is, hogy az edzésmunka elvégzése nélkül nincs eredmény, tehát ha ő önmotivációból kevesebbet edz, akkor más eredményre számíthat, de ha ez összhangban van a céljaival, akkor ez teljesen helyénvaló. Mi, futók hajlamosak vagyunk eredmények alapján ítélni, ami ha jobban belegondolunk, csak egy szám, de az embert nem definiálja. Fontos lenne, ha ezt magunkról is tudnánk, és megértenénk, hogy bizony attól nem leszünk rosszabb emberek, ha lassabban futunk valakinél. Pláne azért, mert mindig lesz nálunk jobb futó, kivéve ha a vezetéknevünk Kipchoge….
Az én sztorim az, hogy amikor tavaly újra elértem egy magam számára jónak mondható eredményt, sokadszorra éreztem kiégettséget a verseny után. Bár a cél teljesült, nem éreztem azt, hogy bármi történt volna, és valójában nem is történt. Az edzésmunka megvolt, az eredmény borítékolható volt, megtörtént, nincs katarzis, nincs örömérzet.
A hiba ott volt, hogy egy ideje már nem élveztem az edzéseket. Sok volt a monotonitás, és bár összeszorított foggal megcsináltam a heti hat edzést, valahogy ritkán mondtam azt az edzés után: de jó volt! Míg a pályafutásom elején még izgatott, hogy elemezgetem az adatokat, hogy dinamikusan fejlődök, mára ez elveszett, és egész más dolgok izgatnak a futásban. Ehhez persze köze van annak, hogy futóból edzővé váltam. Én most a futásban igazán az örömteli oldalára koncentrálok egy ideig, és ha lehet, az erdőben töltöm, inkább hosszabb, kirándulósabb, élményszerűbb futásokkal. Persze vannak hosszabb távú céljaim, kinéztem már magamnak néhány komolyabb terepversenyt, de a motivációm ott is inkább a helyszín különlegességén alapul, nem pedig az esetleges helyezésen. Ezek a versenyek önmagukban, már a teljesítést tekintve is komoly felkészültséget igényelnek, így lesz min dolgozni a következő hónapokban, de fontos az is, hogy ez a munka minél élvezetesebb legyen. Aztán talán egyszer az ilyen formán megszerzett edzettség birtokában egyszer újra lemérem magam síkon is…
Külső versus belső motiváció
De mik azok a külső motivációk, miért lehetnek fontosak, és mennyire lehetnek hatással a belső motivációnkra, és ezáltal az edzés-, majd versenyteljesítményre?Az élsportban a külső motiváció egy megszokott és használt eszköz, a pedagógiai módszerek nagy tárháza áll rendelkezésére az edzőknek, hogy teljesítményre sarkallják a sportolóikat. A fejekben sokszor az jelenik meg, hogy a futóedző a pálya széléről dagadó erekkel ordító, baseball sapkás pasi síppal a nyakában, stopperrel a kezében, de a modern világban azért ez már sokkal árnyaltabb.Tény, hogy az edző felől jövő motiváló erő fontos, de nem lehet erre építeni, az edző szerepe elsősorban az, hogy egy olyan környezetet adjon a sportolónak, ahol szakmailag, emberileg biztonságban érzi magát, tud teljesíteni, és megoldást talál a problémáira. Bármilyen kívülről érkező nyomás hosszú távon kontraproduktív, rengeteg történetet hallunk fiatalon kiégett sportolókról, akik egy túl erős edző hatására szálltak ki. Ez az amatőr és rekreációs sportban is igaz lehet, mert sokszor a sportoló olyan terheteket tesz magára külső tényezők hatására, ami miatt kiég, és nem leli örömét a sportban, amit hosszú távon nem tud fenntartani, ezért ilyen sok a rövid ideig sportoló kezdő vagy az örök újrakezdő sportoló.
Külső tényező lehet még az eredmények, díjak, elismerések megszerzése, ami belső vágyból fakad, mégis a külvilág pozitív megerősítéséhez kötött. Szintén csak ideig-óráig fenntartható, és kevés az olyan sportoló, aki a 72-edik finisher pólónak is úgy örül, mint az elsőnek.
Itt jön képbe korunk egyik legmeghatározóbb, és nem csak a sportra, hanem a teljes életünkre erős hatással bíró tényező, az emberi környezetünk, a szociális hálónk, ami a jelen korban gyakorlatilag az egész világra kiterjed.
Élsportolóknál figyelték meg, akik erős közösségi média szerepet vállaltak, hogy eleinte a széles közönség motiválni tudta őket, de hosszabb távon, a túl sok embernek való megfelelési kényszer visszavetette őket a motivációban, mert nem az egzakt sportteljesítményüket értékelték, hanem sok, más sporthoz szervesen nem tartozó külsőséget.
Az amatőr sportban is megfigyelhető, hogy a sportolók influenszer szerepet is vállalnak, amivel önmagában nincs baj, a probléma akkor adódik, ha annak sikerességét összekötjük a sportolói sikerekkel, és motiválatlannak érezzük magunkat a környezet megerősítése miatt, vagy épp ellenkezőleg, a túlzott figyelem, és a külsőségek pozitív értékelése hitet el velünk nem létező dolgokat.
Fontosnak tartom azt, hogy a sportoló (és ehhez persze legtöbbször szükség van egy szakmailag felkészült edzőre), tudja objektíven látni a saját sportteljesítményét.
Ezer oldalról érhet minket külső akár motiváló, akár demotiváló hatás, a lényeg mégis az, hogy ezek csak hatást gyakorolnak ránk, de nem a mi magunk által meghatározott célokat, élményeket tükrözik, így fontos, hogy a külső hatásokat hatékonyan szűrjük, és ne tulajdonítsunk jelentőséget annak, ami negatívan hat ránk. Ez nem belőlünk, hanem tőlünk kívül álló dolgokból fakad, nincs ráhatásunk, nem tudunk változtatni rajta.
Széljegyzet a közösségi média hatásáról
A külső motiváció elveszi a hangsúlyt a belső motivációról, a környezetünk hatása, és a közösségi médiában megjelenő “tökéletes” futók, futóedzők, a mindenhez IS értő “szakértők” egy pillanata alatt elhitetik velünk, hogy a mi eredményeink, céljaink valóságunk értéktelen.
A valóságtól azonban ez nagyon távol áll, hiszen az érték önmagában relatív, és ami nekünk érték, egyáltalán nem kell, hogy másnak is érték legyen, a mi motivációnk nem kell, hogy mást is motiváljon.
Az persze óhatatlan, hogy néha tudjuk segíteni egymást, magunkat, és inspirálódni külső oldalról, de ha az alap motivációnk kívülről jön, akár egy média által sugárzott hamis értékrend, akár valamilyen nyomás, elvárás hatására, akkor egészen biztos, hogy tévúton járunk, és ez a fajta motviáció hamar elvész, kiégésbe, érdektelenségbe, eredménytelenségbe fullad.
Belső, saját célok elérése, sport szeretete, saját életünkre való hatása
A sportszakma, és a sportpszichológia is egyetért tehát abban, hogy a valódi motivációnak belülről kell fakadnia, és olyan célokat kell meghatározni, amiben a megvalósítás során is örömünket leljük. De hogy extrém példát mondjak, még csak célok sem kellenek a hatékony edzésmunkához, ha maga az edzés örömet okoz, és szívesen csináljuk. A verseny ilyenkor szintén egy saját döntés, ami vagy azért kell, mert le szeretnénk mérni a munka eredményét, vagy egyszerűen szeretnénk teljesíteni, részt venni, ott lenni. Gondoljunk csak bele abba, hogy míg a verseny mondjuk néhány óra, különleges esetben 1-2 nap, úgy az edzéssel töltött idő sok száz óra is lehet. Ha maga az edzésmunka folyamatosan a lemondás, az erőfeszítés, a nehézség, vagy a kötelesség érzésével párosul, hosszú távon nem fognak boldoggá tenni az edzések. Legtöbben, akik e cikket olvassátok esélyesen nem az olimpiára készültök, így mondhatjuk, hogy hobbisportról van szó, ahol a fő cél az örömszerzés, és az, hogy a futás hozzá tegyen az életünkhöz. Ettől még nem kell eltekinteni persze a teljesítménytől, a fejlődéstől, nem kell átesni a ló túlsó oldalára, a motiváció, vagy akár annak hiánya jól felhasználható a fejlesztésünkre.Hogyan hat az edzés teljesítményre?
A motiváció vagy a motiválatlanság természetesen hat a teljesítményre és nyilván az edzésmunkára is. A motiválatlan sportoló sokszor hagy ki edzést, nem úgy végzi el, hiszen ezt egy feladatnak éli meg, ami sokszor nem egyezik a saját vágyaival. Ez egy idő után rendszertelenségbe, vagy akár teljes leállásba is torkollhat. Ilyenkor érdemes megállni egy pillanatra és megfejteni, hogy mi lenne az az út, ami összeegyeztethető a belső indíttatással. Egy jó edző a szakmai iránymutatás, és az alapok megismertetése mellett kell, hogy figyeljen arra, hogy a tanítványnak mi fér bele az életébe, és mi az a pont amikor elvesz, és nem hozzáad. A sportolónak persze tudnia kell azt is, hogy az edzésmunka elvégzése nélkül nincs eredmény, tehát ha ő önmotivációból kevesebbet edz, akkor más eredményre számíthat, de ha ez összhangban van a céljaival, akkor ez teljesen helyénvaló. Mi, futók hajlamosak vagyunk eredmények alapján ítélni, ami ha jobban belegondolunk, csak egy szám, de az embert nem definiálja. Fontos lenne, ha ezt magunkról is tudnánk, és megértenénk, hogy bizony attól nem leszünk rosszabb emberek, ha lassabban futunk valakinél. Pláne azért, mert mindig lesz nálunk jobb futó, kivéve ha a vezetéknevünk Kipchoge….
Hogyan építsük újra?
De ha már elveszett, hogyan legyünk túl egy demotivált életszakaszon? Nincs rá általános recept. A legfőbb feladat, hogy megtaláljuk, mi az a forma, ahogy szívesen csináljuk a futást. Egyszerű példa: nem egy futót ismerek, aki az aszfalt monotonitását terepre cserélte. De nem kell persze a futószokásainkat egyből radikálisan megváltoztatni, talán elég finomhangolni.Hosszú távú cél
Jó hír, hogy a szervezet hosszan, sokáig fejleszthető. A mitokondriális biogenezis, a kapillarizáció, a kardiovaszkuláris rendszerünk fejlődése a helyes edzésmunkával nem áll meg, így az alapvetésként elmondható, hogy az az idő, amit edzéssel töltünk (már ha helyes a módszer), nem megy kárba. Hosszú távon tehát kiváló cél maga a fejlődés. Nem szólhat mindig minden a versenycélok kiszolgálásáról, nem lehetünk mindig csúcsformában, a szervezetünk úgy működik, hogy ezeknek a biológiai folyamatoknak idő kell. Egy jól motivált futó tehát pontosan tudja, hogy nem kell hetente versenyre menni ahhoz, hogy művileg fenntartsuk a motivációnkat, nem kell minden hétvégén egyéni csúcsot futnunk, mert tudjuk, és erőt gyűjtünk abból, hogy időt adunk a szervezetünknek és tudjuk, hogy a fejlődés lassan, de biztosan megtörténik.A gyengeségek fejlesztése
Érdemes szintén objektíven átgondolni azt, vajon mik azok a területek, ahol fejlődhetünk. Kiváló motivációt adhat gyengeségeink feltérképezése, és szisztematikus javítása. Legyen az frissítés, versenytaktika, étkezés vagy bármi, ami hozzátehet a céljaink eléréséhez. Érdemes ezeket persze szakember segítségével megtenni, hogy az alapelveket megismerjük, de az izgalmas feladat valójában az, hogy ismerjük meg minél jobban a szervezetünket, és hogy nálunk mi válik be, mi működik, hogyan tudunk megoldani problémákat.Rövid távú célok
Az sem baj persze, ha rövidtávú, apró célokkal is fenntartjuk a figyelmünket, ez lehet egy-egy edzésfeladat precízebb elvégzése, egy új útvonal, helyszín megismerése, vagy valami kisebb eredmény elérése, ami örömet okoz, és tovább visz az úton. Továbbra sem javaslom a túl gyakori versenyzést, mert az szétszaggatja az edzésmunkát, és többet árt, mint használ.Nem a futóteljesítményhez kötődő motiváció
Ne felejtsük el, hogy a futásban nem csak az időeredmények, a versenyek, vagy a teljesítmény növelése lehet a cél. A sportnak sok olyan pozitív hatása lehet az életünkre, amit érdemes figyelembe venni, és beépíteni, mint eredmény. A sport kiválóan alkalmas egy egészségesebb életmód kialakítására, és vele együtt számos rossz szokás megváltoztatására. Van, akit a testtömeg csökkentése, vagy az étkezési szokások megváltoztatása motivál; van, akit a futás meditatív jellege, vagy éppen az, hogy időt szakítson magára. Ezeknek a futóteljesítménytől nem függő tényezőknek a tárháza végtelen és nagyon egyén-függő.Összegezve
A sportban meglévő motiváció tehát sok tényezőből áll, és nagyon egyéni, kinél mi válik be. Nem csak a sportteljesíténytől függ, hogy motiváltak vagyunk-e, hanem rengeteg olyan addicionális körülménytől, amit kiválóan alakíthatunk, és fordíthatunk a javunkra. A legfontosabb cél azonban mindig az, hogy mindenki megtalálja a helyét a futásban, ne máshonnan, másokkal összehasonlítva, magát folyamatosan mérlegre téve, külső presszióból, bizonyítási vágyból sportoljon, hanem találja meg a saját céljait, és élje meg a futás örömét, szépségét, és ne feladatnak, lemondásnak, vagy kötelességnek tekintse, hanem az életét jobbá tevő időtöltésnek.És hogy miért kezdtem bele ebbe a cikkbe?
Engedjétek meg, hogy bemutassam a saját példámat. Sokan kérdezitek, milyen versenyre készülök, mennyit edzem, és még mindig Olivérrel készülök-e?Az én sztorim az, hogy amikor tavaly újra elértem egy magam számára jónak mondható eredményt, sokadszorra éreztem kiégettséget a verseny után. Bár a cél teljesült, nem éreztem azt, hogy bármi történt volna, és valójában nem is történt. Az edzésmunka megvolt, az eredmény borítékolható volt, megtörtént, nincs katarzis, nincs örömérzet.
A hiba ott volt, hogy egy ideje már nem élveztem az edzéseket. Sok volt a monotonitás, és bár összeszorított foggal megcsináltam a heti hat edzést, valahogy ritkán mondtam azt az edzés után: de jó volt! Míg a pályafutásom elején még izgatott, hogy elemezgetem az adatokat, hogy dinamikusan fejlődök, mára ez elveszett, és egész más dolgok izgatnak a futásban. Ehhez persze köze van annak, hogy futóból edzővé váltam. Én most a futásban igazán az örömteli oldalára koncentrálok egy ideig, és ha lehet, az erdőben töltöm, inkább hosszabb, kirándulósabb, élményszerűbb futásokkal. Persze vannak hosszabb távú céljaim, kinéztem már magamnak néhány komolyabb terepversenyt, de a motivációm ott is inkább a helyszín különlegességén alapul, nem pedig az esetleges helyezésen. Ezek a versenyek önmagukban, már a teljesítést tekintve is komoly felkészültséget igényelnek, így lesz min dolgozni a következő hónapokban, de fontos az is, hogy ez a munka minél élvezetesebb legyen. Aztán talán egyszer az ilyen formán megszerzett edzettség birtokában egyszer újra lemérem magam síkon is… 
