Bő hat évvel ezelőtt történt, hogy mikor elkezdtem futkározni, csak úgy szólóban és hobbi szinten, elragadott a vágy, hogy egyszer maratont fussak. Akkoriban még a 4km is kihívást jelentett, szuszogva, kínlódva, de lelkesen indult a futókarrierem – mégis már akkor megfogalmaztam ezt a célt, bár fogalmam sem volt róla, mivel jár, csak nem is tudom, olyan menőnek tűnt.
2017-ben aztán elérkezettnek láttam az időt hozzá, neveztem és indultam a Spar Budapest Maraton 42km-es távján, majd a következő évben ugyanígy. Az érzés persze átjött, megcsináltam, de igazi maratonfutásnak nevezni őszintén szólva nem lehet azt a kínlódást, amit bő 5 órán át a pályán műveltem.
2019-ben is rajthoz készültem állni, mert akkoriban még az volt az elhatározás, hogy minden évben futok egy maratont. Készültem is rá sokat, de sikerült annyira túltolni a készülést, hogy pont az esemény előtt két nappal betegedtem le, magas lázzal, torokfájással, arcüreggyulladással, így ezt már ki kellett hagynom. Az időzítés tökéletes volt, mert pont ekkor került a képbe a Plandurance és Stoki.
Mártival a történetünk jóval az edző-futó kapcsolat előtt indult, először futóként, vagyis egy futóközösség tagjaiként ismertük meg egymást. Akkor még merőben eltért a gondolkodásunk a futásról, én akkor a pulzus alapú edzés keresztes lovagjaként harcoltam, persze most is, csak már más terepen. A nézeteltérésünk fő pontja az volt, hogy kinek kell maratont futni. Nos, ebben a szakmai véleményem azóta sem változott. Határozottan azt gondolom, hogy aki nincs felkészülve egy minimum 4:30 alatti maratonra, annak ez a táv még nem való. Azt is elmondom hogy miért, és ez nem a tempóról szól.
Bevallom, rettentő kíváncsi voltam, hogy mit is takar valójában a pulzus alapú edzés, és hogy ez nekem hogy menne. Az volt a kérése, hogy bízzak benne és el fogunk érni a maratonig, de akkor szeretne elengedni rá, ha a négyórás eredményben biztos lehet.
Ekkor az első gondolatom az volt, hogy ja köszi, tehát akkor soha...
2020. júniusában futottam le az első félmaratont 2 órán belül, 5:40-es tempóval, ez volt az a pont, amikor azt éreztem, hogy végtelen hálás vagyok Stokinak, hogy erre megtanított, mert ez volt az a szint, amit korábban sosem hittem, hogy elérek. 21 kilométert végigfutni ilyen tempóban, számomra álmaim netovábbja volt. Úgy éreztem, ez a csúcs egy alapvetően lassú futónak, de így is nagyon elégedett voltam. Arról viszont, hogy mindezt maratoni távon át tartani, ez még itt is rémesen messzinek tűnt, de Stoki csak biztatott, hogy fog az menni. Időt sosem jelöltünk ki, hiszen az edző nem jós – de már kezdtem kapisgálni, hogy amit ő reálisnak tart, az bizony az is.
A 2020. őszi maratont szándékosan hagytuk ki, igazából nem is feszengtem rajta. Sokan, akik ismerték a korábbi elképzeléseimet, nem igazán értették, miért nem jó nekem a 4:40 vagy 4:30, de én nem akartam elrontani azt az ívet, amit az edzőm elképzelt, és tudtam, hogy igaza van, igenis, van jelentősége, hogy az első közös maratonunk milyen lesz.
Persze, fusson bárki alanyi jogon maratont annyi idő alatt, amennyi neki jól esik, kérdés, hogy mi a cél. A futás számomra, és a sportolóimat is erre irányítom, mindig az egészséges, fenntartható sport volt, amit azért teszünk, hogy jobbá tegye az életünket. Egy 6 órás maraton időben ultra táv, és egy felkészületlen sportolónak minden, csak nem egészséges, olyan terhelést rak a szervezetére, ami minden bizonnyal árt, és nem használ. Így a bakancslistás, egyszer elért, belehalós maratonok az én futásfelfogásomtól nagyon messze állnak, az egészségünket veszélyeztetni valamiért, amit az egónk kíván, nem túl bölcs. Itt, drámai megoldással, nem beszélgettünk többé Mártival a maratonról a békesség kedvéért. Meglepetésként ért, hogy másfél évvel ezelőtt mégis megkeresett, és először szakmai tanácsot kért, majd megkért, hogy legyek az edzője. Először fejben kellett rendet tenni.
Így hát fegyelmezetten csináltam az előírt edzéseket hétről hétre, egy cseppet sem zavartatva magamat attól, hogy jelenleg közelebbi cél nincs kijelölve.
Először fejben kellett rendet tenni.
Az egyik 30km körüli edzésem után azonban rám írt Stoki, hogy van egy kis meglepetése, nézzek bele a tréningtervembe. Villámgyorsan megnyitottam, és a következő komment fogadott: „Fussunk egy maratont. Eljött az idő.” Azt hittem, eldobom a telefont… Eljött az idő, az az idő, amit a közös munkánkkal eltöltött másfél éve várok, amiről azt hittem, sosem jön el, tehát az edzőm úgy látja, képes vagyok rá! Már akkor este elöntött az adrenalin, pláne akkor, mikor láttam, hogy mindez 4 hét múlva aktuális. Innen lett izgalmas a dolog. Átbeszéltük a részleteket, a kijelölt időpont is tökéletesnek látszott számomra is, és elindult a visszaszámlálás.
Sok beszélgetés és szakmai magyarázat során el kellett jutni addig a pontig, hogy egyrészt nem sietünk sehová, ez nem az olimpia, másrészt engedjük meg magunknak, hogy ha már a maratoni táv ilyen fontos számára, azt egy kiváló teljesítéssel ünnepeljük meg. A kezdés nehéz volt, a sok túlzott terhelés után a szervezete rosszul reagált az alacsony intenzitásra, lassulni kezdett, és persze a módszerrel kapcsolatos bizalomnak sem tett jót, és itt határozott döntésre kellett elszánnom magam. Mielőtt terhelek, pihentetnem kell. Ez persze, és természetesen belekalkulált forma eséssel járt, de amikor láttam az adatokon, hogy a szervezete kipihent, elkezdtem adagolni a terhelést, és jól reagált. Innentől már csak türelem kellett, már ami a sportolót illeti, de aztán ahogy szépen lassan elkezdett gyorsulni, a bizalma is megerősödött. A következő egy év során főként a félmaratoni távra koncentráltunk, ahol szép fejlődés következett, majd az utolsó fél évben kezdtem el adagolni a volument és fókuszáltunk a maratonra.
Terveztem, szerveztem mindent, hál istennek a barátaim közül többen is egyből segítséget ajánlottak a frissítéshez, hogy ekkora távra ne kelljen minden folyadékot magammal cipelni. Stokival még az utolsó napokban átbeszéltünk mindent, ő teljesen nyugodtnak látszott, én pedig szokásomhoz híven egy minimum (3:59), egy talán elérhető (3:55), és egy maximum (3:53) célt jelöltem meg magamnak. Szeretek picit inkább alul kalkulálni, ez most is így volt, csak akkor még nem tudtam róla.
A nagy napon valahogy minden klappolt
Még a napocska is kisütött nekem, a frissítő barátnőm kora reggel itt volt, én nyugodt voltam és koncentrált, valahogy éreztem a sikert. Afelől nem volt kétségem, hogy le tudom futni, talán még a 4 órában sem kételkedtem igazán, ezügyben magabiztos voltam, de azért ott motoszkált bennem a gondolat, hogy de jó lenne gyorsabban. Elrajtoltam.
Mivel itt is pulzus alapú terv volt megadva, nagyjából tudtam, hogy az első kilométerek menni fognak 5:15-5:20 körül, hiszen elég sokat futottam ezen az intenzitáson az elmúlt hetekben, ismertem a tempómat. Így is volt, azonban azzal kevésbé kalkuláltam, hogy ilyen tartósan megmarad ez a tempó. A félmaratont 1 óra 53 perccel futottam le, bőven laza intenzitáson, ott még semmi fáradtság nem is volt bennem. Az egész távot egyébként egy 8,4km hosszú pályán teljesítettem 5 körben, ami egyrészről könnyebbség volt nekem, mert számomra így mentálisan könnyebb volt, mindig csak az adott körre figyeltem, és 5-ből mégis jobb visszaszámolni, mint 42-ből…
A fáradás első jelei a 4. körben jelentkeztek, itt egy barátnőm beállt mellém futni, mert tudtuk, hogy ez lesz a legnehezebb. Ráadásul a pálya egy egyenest tett ki, ami odafelé picit emelkedett (csak nagyon picit, de a tempón érezhetően), visszafelé pedig lejtett ugyebár, szóval minden körnek az első fele volt a nehezebb. Az utolsóra ismét egyedül indultam el, de túl voltam a nehezén, legalábbis én azt már előre elterveztem, hogy a negyedik lesz a legnehezebb, úgyhogy nagy energiával fordultam 34km-nél, hogy elkezdjem az utolsó kört. Azért persze a nagy lendület nem tartott ki a maradék 8,6 km-en már, úgyhogy itt voltak olyan részek, ahol a frissítéshez pár lépést sétáltam (előtte ez ment futva is). Igazából utólag ezen gondolkoztam, hogy ha ezeken kitartok és nem hagyom magamat kicsit el, akkor még 1-2 perccel jobb is lehetett volna az időm, de semmi sem tökéletes.
Az utolsó két kilométerre már újra topon éreztem magam.
Azt képzeltem, hogy egy sima reggeli edzésből baktatok hazafele, és nem is fáj ám semmi (vészes tényleg nem volt, a lábaim voltak picit beállva). Mikor elhagytam a 41. kilométert, elkezdtem megfutni a hajrát. Futottam, ahogy bírtam, ezt a kilométert újra 5:13-as tempóval futottam le, ahogy az elsőt is pont ennyivel. Mielőtt feleszméltem volna, egy nagy csapatot láttam meg a célban nekem integetni, és kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy ez nekem szól.
Egyszer csak ott termett mellettem a két csemetém, akik egy bokorban elbújva várták a befutómat, szemben pedig a barátaim a családjukkal szurkoltak, kiabáltak, tapsoltak, én meg hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, mintha egy igazi versenyen lettem volna… Mikor kifeszítették előttem a névre szóló célszalagot, már alig láttam a könnyeimtől. Fantasztikus volt, óriási meglepetés és ilyen eufóriával befutni! Gondoskodtak róla, hogy ez ne csak egy virtuális kihívás legyen, hanem egy igazi örök emlék, egy csodás élmény, és ez az egész tényleg úgy jött össze, ahogy álmodni sem mertem. 3:52:11 lett a vége, egy perccel jobb idő a legmerészebb célomnál is.
A versenyt idén tavasz elejére időzítettem, de mivel a verseny ismét elmaradt, őszre tettük át. Én örültem neki, mert az általam megcélzott eredményhez kellett még egy kis idő. Aztán amikor azt láttam, hogy megérkeztünk, nem akartam halogatni őszig, és bedobtam, hogy egy hónap múlva maraton. A teljesítés pedig igazolta, hogy nem volt értelme tovább várni… Márti 3:52:11-es eredménnyel futotta a maratoni távot. Ez az eredmény mutatja, hogy a kitartás, a céltudatos, pontos készülés, a kiírt edzések elvégzése meghozza a gyümölcsét. Gratulálok, Márti!
Ez volt eddigi életem legmeghatározóbb futás élménye. Egy olyan eredmény, amiben őszintén magamtól sosem hittem volna, és egyedül sosem értem volna el pont ezért, de végtelenül hálás vagyok az edzőmnek, Stokinak, hogy végig bízott és hitt bennem, és hogy megtanított nagyot álmodni. Ez még nem a vége, ez az első igazi maratonom, és a java csak most kezdődik!
