Ugye ti is futottatok már bele ilyen és hasonló megjegyzésekbe olyanoktól, akiknek fogalmuk sincs a futásról. Lehet, naivan őszinte volt a kérdés, lehet provokatív, vagy épp csipkelődő. Tényleg csak pótcselekvés a mi futásunk?
A futás alapvetően helyváltoztató forma, a leggyorsabb az önerőből, eszköz nélkül kivitelezhetőek közül. Jó rég lehetett általa vadak elől menekülni, vagy épp a prédát becserkészni, elejteni. Alapvető túlélési, élelemszerzési „kellékünk” volt, akár napi több órán keresztül. Később sporttá alakult, ahogy kényelmesebb és gyorsabb formái váltották fel az izzasztó és fárasztó futással elérhető létfenntartó és más tevékenységeinket. Futni ma már csak a hülyék futnak – szokás mondani, ja és az olimpikonok. Mert ugye az élsportolóknál érthető, hogy futnak, ők versenyzők, ők nagyon jók, ők szakítják át a célszalagot és ezzel még pénzt is keresnek. A sztároknak szabad, de te minek futsz? Soha nem leszel győztes! Mi a fenéért futsz te, aki még fél órát is csak lassan és nehezen préselsz ki magadból? Láthatóan szenvedős és kimerítő, amit csinálsz, csak az időd megy és a pénzt viszi, ahelyett, hogy valami hasznos dologgal töltenéd az időd. Lehetne mondjuk többet dolgozni, vagy kicsit többet takarítani. Miért nem olvasol el egy könyvet, vagy ülsz be kávézni inkább? – Ezeket nem én kérdem, ezeket én is hallom, ahogy gondolom te is a környezetedtől, mióta csak futsz. A kérdések után jön a féltő fázis, hogy vigyázz, elkopnak az ízületeid és járni sem fogsz bírni. Vigyázz, megerőlteted magad és infarktust kapsz a sok szaladástól! A legviccesebb az ezen utóbbi megjegyzésekben, hogy leginkább nem erőtől kicsattanó, sokkal inkább a mozgásszegény életmód miatt betegeskedő emberektől érkeznek ezek a megjegyzések.
Na de tényleg, miért futunk?
Ezekre a kérdésekre nincs konkrét válasz, mert minden esetben a környezet függvénye. A körülöttünk élők, velünk kapcsolatban lévők érzékenységi küszöbe és figyelem szintje határozza meg. Más New Yorkban és más Kerepestarcsán, más a 83 éves nagymama és a 24 éves barátnő hozzáállása a futáshoz, ez evidens. Mégis a vélemények hatást gyakorolnak ránk és elgondolkodunk, hogy most komolyan velünk van valami gond, hogy futunk? Tényleg valami nincs rendben az életünkben, hogy a futással kompenzáljuk valaminek a nem meglétét, vagy ha valamiből túl sok van? Menekülünk valami elől? Pótcselekvés? Bekattantunk? Betegek vagyunk? Forduljunk orvoshoz? Vagy legalább próbáljunk szembenézni, vagy magunkba nézni és önmagunknak valljuk be, hogy bajok vannak, hogy ennyit futunk?
Lehet. Mindent túlzásba lehet vinni. A sörözést és a horgászatot is, még a könyvolvasást és a magasztos munkát is. A futást épp így. Így nem árt tudni, hogy miért futunk annyit, amennyit.
A válaszok egyrészt nem feltétlen jönnek könnyen, a válaszoknak több mélységi szintje van, és harmadrészt folyamatosan alakulnak, ahogy mi is folyamatosan változunk. Nem magunknak és nem is másoknak kell magyarázattal szolgálni, hogy miért futunk. A szerelmet sem kell magyarázni, hogy miért pont őt szeretjük. Egyszerűen, csak jó ezen (is) néha elmélázni és tisztában lenni önmagunkkal, amennyire sikerül. Én hangsúlyozni szoktam, hogy a futással legtöbbször nem valami elől menekülnek az emberek, sokkal inkább valami felé vágyódva szaladnak. Persze, ha mi rájövünk közben, hogy a futással tényleg csak menekülünk valami elől, az sem baj, ha segíti fejlődésünk és életünk. Ezt magunkban kell letisztázni, de hasznosnak érzem, ha külső véleményeken is legalább elgondolkodunk, ha nem is feltétlen adunk ezekre.
Úgy gondolom alapvetően két tényezőt kell minden esetben megpróbálni őszintén szemlélni, hogy önmagunk és a futás pillanatnyi kapcsolatát megfelelően tudjuk értékelni és a továbbiakban kezelni, alakítani.
Mindkét dolog elég nehéz, mert ahhoz, hogy tisztán és egészben lássuk, kívülre kellene helyezkedni, no de mi pont benne vagyunk. Az egyik a saját énünk. Jót tesz-e nekünk ilyen mennyiségű futás testben és lélekben? Mennyit vesz el tőlünk időben, erőben, figyelemben más dolgoktól és mennyit ad és épít rajtunk? Könnyű erre azt válaszolni, hogy pont jó így, ahogy most van. Nem mondom, hogy nem így van, csak annyit kérek, játszunk el a gondolattal, hogy mi történne, ha kevesebbet futnánk és másra szentelnénk több időt, régebben szeretett dolgainkra, vagy behoznánk új ingereket, vagy épp mi történne, ha még többet futnánk, és még jobban átadnánk magunkat a futás által generált örömöknek? Ne legyünk a szokások rabjai, akár ki is lehet próbálni ezeket az irányokat. Persze ez valahol olyan, mintha a nikotinistától azt kérnénk, hogy te, néha a cigi helyett próbáld ki a savanyú cukorkát, biztos öröm lesz az is. Ugye, az nem így működik.
Jó esetben szinte mindent az életben azért teszünk, hogy építsen rajtunk. Sajnos biológiailag nem tökéletes a rendszerünk ebből a szempontból és a primer élvezetek örömforrásai hosszútávon akár ölhetnek is. Jóléti társadalmunkban ez egyre nagyobb probléma, mindenki tudja. A futás maga persze nem öl, nem erről van szó, de rombolhat. Érzések alapján nehéz mindenben eltalálni a megfelelő arányt, a tudatosság nagyon fontos lenne. Fagyiból sem hat gombóccal kérünk, általában elég kettő, vagy három, mert tudatosan és nem ösztönösen döntünk. Az edzői szakmánk is részben arról szól, hogy a sportoló futásának mennyisége és intenzitása nem a pillanatnyi kedvétől függ, hanem egy tudatos előre tervezés eredményét próbálja napról napra megvalósítani.
A fájdalom egyértelmű jelzés a testtől, ha a futás sok volt. Van, akik inkább fájdalomcsillapítóért nyúlnak, csak hogy tovább futhassanak. Teljesen rossz irány bekábítózni, elnyomni a test egyértelmű vészjelzéseit, hogy túlléptük az optimális mennyiséget. Tessék adni ezekre a jelekre!
A futás át tudja venni felettünk az uralmat.
Én is ismerek egydimenziós embereket, akiknek láthatóan nincs nagyon más az életükben, csak a futás. Úgy gondolom ez a beszűkültség nem egészséges, a világ ennél sokkal színesebb. A futás endorfinjai mellett fontosak más történések és élmények is az életünkben. Persze van, mikor ez nem választás kérdése, hanem az illető örül, hogy ennyi öröme is van. Így ne ítéljünk, e helyett magunkkal foglalkozzunk, értékeljük a jelent és tervezzük meg a helyesnek érzett saját utunk. Végezzünk egy önellenőrzést, hogy amióta futunk, mit adott és ugyanígy mit vett el a futás és kell-e valamin változtassunk a vele való kapcsolatunkban. Tettünk-e bele eleget és ezáltal fejlődtünk-e, vagy épp nem tettünk-e bele túlzóan sokat, ami már nem előre vitt minket, hanem visszafelé.
A másik tényező amellett, hogy számunkra mit hozott a futás, hogy a mi futásunk milyen hatással van a környezetünkre.
A családunk, a legszűkebb környezetünk, akiknek életére közvetlen hatást gyakorlunk, mennyit profitál a futásunkból, hogyan élik meg azt. Mennyire tud létrejönni egy működő egyensúly a mi örömünk, a mi lemondásaink és az ő örömük és az ő lemondásaik között. Ezen túl még a kicsit tágabb környezet is fontos, hogy a munkahely, a lakóhely, a kis közösségek, a barátok és velük meglévő kapcsolataink miként befolyásolódnak a futásunk által. Kinéznek minket, vagy felnéznek ránk? – csak hogy a két szélsőséget említsem. Minél távolabb állnak tőlünk a szóban forgó személyek, annál könnyebben lehet legyinteni és azt mondani, tojok rá mit gondol, nem neki akarok megfelelni. Ezt így is kell! Viszont, akiknek az életét közvetlen befolyásoljuk, és/vagy érdemben befolyásolják a mi életünket, náluk nagyon fontos, hogy a mi futásunk legyen pozitív, de legalább semleges értelmezésű és értékű az ő megítélésükben. Magyarul, bár a futás egy önző tevékenység, magunkért tesszük, nagyon gyakori, normális és fontos, hogy kompromisszumokat hozunk létre a társas kapcsolataink megőrzése, fejlesztése érdekében és nem hagyjuk, hogy a hobbink révén sérüljenek ezek.
A futás nem csak a meglévő kapcsolatainkra van hatással, de újakat is alakít, ez nagyon jó. Ez nagyon hangsúlyos, formáló és motiváló. Futókkal ismerkedünk. Úgy szoktuk mondani, ha megismerkedünk egy futóval, és kiderül, hogy ugyanarra a versenyre készülünk és még a tempónk is hasonló, ilyen alappal szinte elkerülhetetlen, hogy pillanatok alatt barátság alakuljon ki közöttünk.
A társas kapcsolataink alakításánál sincsenek aranyszabályok és követendő formulák. Ami az egyik kapcsolatban működik, lehet, a másikban már sok lesz és nem vállalható. Felesleges példákat hozni, hogy bezzeg Gizi kéthetente versenyre jár a barátnőivel én meg idén még egyre sem jutottam el, mert Lajos nem engedi.
Magunknak kell saját kapcsolatainkat megpróbálni úgy egyengetni, hogy minden résztvevő elégedett legyen a meghozott közös irányokkal. A futó egy kapcsolatban azért mert fut, általában nem élvez előjogokat, ezt el kell fogadjuk. A kapcsolatunkban lévő másik személy lehet, hogy például horgászni szeret, neki ez a fontosabb és nem a mi maratonra készülésünk. Ha nincs érdemi hobbija, akkor is egyformán fontos súlyozni a véleményeket és a közös irányokban döntéseket hozni, működő kompromisszumokat teremteni.
Összefoglalva a nagylényeget, a futásotokat úgy alakítsátok, hogy az lehetőleg nektek és környezeteteknek is minél többet adjon és a lehető legkevesebbet vegye el. Ti magatok, de lehetőleg emberi kapcsolataitok is fejlődjenek általa.
A futás nem jelent feltétlen megoldást sem testi, sem pszichés gondjainkra, és nem nyújt gyógyírt mindenre. Ne várjuk, hogy általa aranyozódik majd be életünk, ezért ne meneküljünk bele, figyeljünk, hogy tartsuk egyensúlyban a helyzetet vele. Számunkra releváns emberek véleménye sokat segíthet ebben.
Nagyon sok cikk születik arról, hogy Magyarországon mennyire elhanyagoljuk az egészségünk, mennyire nem teszünk érte, fejlődünk, de még mindig nem vagyunk valami sportos nemzet, borzasztó egészségügyi statisztikákkal bír az országunk. A cikkben taglaltak viszonylag kevés embert érintenek ahhoz képest, hogy milyen kevesen sportolnak. Viszont aki sportolni, futni kezd, érdemes tudatossággal felépítenie azt, mivel mindenkit magával ragadhat jobban, mint az optimális lenne. Örömforrás, jólesik, eredményeket hoz versenyidőkben és testformában egyaránt, kiemel minket a szürkeségből, valakivé tesz. Ez mind-mind remek, ha az adagjaink növekedésének és fontosságának kereteit nem engedjük a fejünk fölé nőni.
