Eltelt néhány nap a verseny óta, pihentem, hagytam ülepedni az élményt, hogy átgondoltan megírhassam a tapasztalataimat. Mindig nagyon várom a siófoki félmaraton versenyt, egyrészt azért, mert mindig ez az egyik célversenyem, másrészt valahogy jó kilépni a rakpartról, és itthon, de mégis más környezetben futni. Aki volt már ezen a kétnapos versenyen, tudja, hogy a pálya ideális, teljesen sík, és viszonylag kevés a fordító, szóval megfelelő helyszín az egyéni csúcsok megfutásának. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy többnyire az időjárás is kellemes, hűvös, de még jól futható, máris érthető, miért ilyen népszerű ez a félmaraton.
A felkészülésem erre a versenyre korántsem az elképzeltek szerint ment
A tavaszi célversenyem után egyszerűen elvesztettem a fonalat, annyira odaraktam magam fejben a felkészülésre, hogy amikor végre lefutottam a versenyt, és a vártnál erősebb lett, egyszerűen motiválatlan lettem. A nyár nekem alapból nehéz időszak, nagyon megvisel a meleg és nehezen álltam rá a felkészülésre. Valahol szeptember környékén kaptam el igazán a ritmust, jókor jött az őszi felkészülési verseny, élveztem is és lendített rajtam egyet. Onnantól kezdve gőzerővel készültem, annyira, hogy sajnos nem figyeltem a jeleket, és belefutottam egy Achilles-ín gyulladásba. Van az a pont, amikor nagyon akarunk valamit és a testünk jelzéseit figyelmen kívül hagyjuk, de nagyon fontos, hogy ezeket mielőbb jelezzük az edzőnknek. Szerencsére még viszonylag hamar elkaptuk és az edzőm, Lőrincz Olivér jó ütemben vett vissza a terhelésből, így nem lett belőle egy elhúzódó sérülés. Azonban így is az amúgy is rövid felkészülés fontos részébe piszkált bele. Gyakorlatilag 5 hetünk maradt a versenyig, ami nem sok. Nem volt más lehetőség, mint növelni az intenzitást és az edzések számát. A minimális versenycél a 90 perc alatti teljesítés volt, ami tavaszhoz képest 2 perces javulást feltételezett. Nem volt kivitelezhetetlen, de nem is volt egyértelmű a siker.
A felkészülési időszak végére már egyértelműen látszott, hogy az állóképesség meglesz hozzá, a kérdés az volt, hogy ki tudtuk-e gyakorolni a tervezett edzéstempót vagy sem. A csúcstempóim és a résztávok arra engedtek következtetni, hogy a 90 perc magabiztosan meglesz, így persze elindult a gondolat, hogy meg kellene próbálni valami erősebbet. A felkészülés végére meglehetősen elfáradtam és kérdés volt számomra, tudok-e regenerálódni a versenyre fejben és persze izomzatilag. Minden eléggé élére lett állítva a végére, bármerre dőlhetett.
Mindig izgatott vagyok azokon a versenyeken, amikor tudom, hogy fejlődtem, de pontosan nem lehet megsaccolni mennyire. Ilyenkor kíváncsian várom, mit mutat majd az óra a végén, verseny közben folyamatosan számolom a részidőket és próbálom belőni, mi lehet a vége.
Eljött a verseny napja
Igyekeztem sokat aludni, hidratálni, kicsit szénhidrátban dúsabb ételeket enni a versenyt megelőző napokban. Megijedtem, hogy az időjárás-jelentés 18 fokot írt napsütéssel, de szerencsére most is tévedtek kedvenc meteorológusaink és 11 fok, szemerkélő eső fogadott a pályán, ami nekem kicsit meleg, de végül is még futható.
Aztán elindultunk. Az edzésadatokból 4 perc körüli kezdő tempó következett, így ezzel indítottam, persze azzal a kitétellel, hogy a legmagasabb engedett pulzust nem lépem át. Szerencsére a tempó/pulzus egység éppen egybevágott és nem is okozott nehézséget tartani a 4 perc körüli ezreket, ez ráadásul egybevágott az álomcéllal is, így elindult fejben a matek. Ez már csak azért is izgalmas volt, mert az óra GPS-e a házak közt összevissza ment, így kilométerenként számolgattam fejben, hol tartok. A reményeim valahol 7 kilométer között szálltak el, ahol bár a pulzusom nagyon stabil volt, elkezdtem érezni az izomfáradtságot és egyszerűen nem jött ki több belőlem. A tempóm szépen lassan csökkenni kezdett. 10 km környékén volt egy erős holtpontom, ott megfordult a fejemben, hogy kiállok és elkönyveltem, hogy durván eltaktikáztam magam és teljesen rosszul ítéltem meg a tempóm. Szerencsére pont akkor megláttam Maráz Zsuzsit integetni, aki a “nem is tudtam, hogy ilyen gyors vagy!” mondattal biztatott. Na itt már nem engedhettem el és ez a kis közjáték kizökkentett a mélypontról. Összeraktam magam fejben és újraépítettem a tempóm, amennyire az izmaim engedték.
Féltáv után kicsivel ráálltam egy triatlonista lányra, és kicsit vitettem magam, vagyis váltogatva húztuk egymást. Sikerült jó pár kilométerre flowba kerülnöm, csak raktam a lábaimat. 15 km-nél még 4:10-es átlag környékén mozogtam (már ha jól számoltam és ha jól jelölték a kilométereket), itt már láttam, hogy nehéz lesz elbukni a tervezett célt, de azt is, hogy nagyon-nagyon sokkal nem leszek alatta. 17 km-nél ismét elkezdtem lassulni, folyamatosan csökkenő pulzus mellett, ami egyértelműen azt mutatta (és a közbenső lassulások szintén), hogy egyrészt fáradtan mentem neki, sajnos a regeneráció nem sikerült, és, hogy nem volt elég idő gyakorolni a versenytempót. Egyszerűen nem volt elég kilométer a lábamban. (Itt zárójelesen arra kitérnék, hogy érdemes hallgatni a testünk jelzéseit és szólni az edzőnknek. Az utolsó edzéseim már nagyon nehezen mentek, ott észbe kellett volna kapnom, hogy pihennem kell, de persze nagyon akartam ezt a versenyt, így még ha nehezen is, de megcsináltam.) Azt gondolom, itt helyesebb döntés lett volna pihenni egy picit többet. Persze ez nagyon sokat nem változtatott volna a végeredményen, de talán ha így van, azt a 20 másodpercet be tudom hozni és egy picit szebb szám lesz a végén.
Már előttem a következő félmaratoni célom
A táv vége felé már erősen csökkent a pulzus, bőven az FM célpulzus alatt futottam, de a lábaim nagyon fásultak lettek. Az utolsó kilométeren (ismét megláttam Zsuzsit) tudtam még mozgósítani az erőtartalékaimat és picit megtolni, pláne, hogy az órán láttam, ha nagyon elszüttyögöm, nem lesz meg a célidőm. A vége 1:29:21 lett, ami végül is siker, mert a felkészülés elején nagyjából ez lehetett reális, de azért a fejben kialakult álomidő nem jött össze és emiatt csalódást éreztem. De azt hiszem, ezzel nincs baj, ez visz előre. Azt tudom, hogy nem tudtam kifutni magam és hogy hamarosan reális cél lesz 4 percesben végigfutni a félmaratont, de addig még sok tennivaló van. Például egy erős alapozás a télen. Talán, ha most sokkal jobb az idő, akkor ismét elveszítem a motivációmat, de most hajt az, hogy ott vagyok a kapujában valaminek, amit hamarosan el tudok érni, ha folytatom az utat. És ez így van jól, mert a versenyek csupán állomások, valódi végcél nincs, hogy is lehetne, így érdemesebb a versenyeket csak motivációként használni, de az igazi cél egy jó felkészülés, amit élvezünk és összhangban van a céljainkkal.
(A táblázatban az eddigi félmaratoni időim, tempó szerint sorba rendezve)
Szeretek ilyenkor – amikor picit csalódott vagyok – számot vetni arról, hogy honnan is indultam és hol tartok. Épp 4 éve kezdtem el futni, és 3,5 éve dolgozom a jelenlegi Plandurance-szel, először Gergő egyéni tanítványaként, Plandurancerként Olivér szárnyai alatt. Emlékszem az első Vivicittámra 3,5 éve, ahol büszkén jöttem le a pályáról, a 2 óra 20 perces félmaratonommal 6:30-as ezrekkel. Az azóta lefutott 7500 kilométer, a nagy álmok: két órán belül kerülni, 1:45, 100 perc alá, 1:35, és most 90 perc alá. Amikor elkezdtem futni, azt mondtam, ha valaha két óra környékén futok majd, azzal boldog leszek hobbifutóként. Soha nem gondoltam, nemhogy 4 perc közeli, de hogy valaha 5 perc alatti ezrekben fogok futni. Azóta új álmok jöttek, de ami maradt, a töretlen bizalom a futásban. Hogy az vagy, amit beleteszel, hogy a határaidat te határozod meg, és ha tudsz érte tenni, meg fogod kapni. És ez nem valami különleges teljesítmény, nagyjából bárki képes rá, aki beleteszi az energiát. És persze, ha van egy felkészült edzője 🙂 Most az jár az agyamban, hogy basszus, még csak 4 éve futok. Olyan, mintha mindig is futó lettem volna…
Hogy mit érzek most a verseny után? Egyrészt izomlázat, ami emlékeztet, hogy amit tudtam megtettem. Másrészt azt, hogy azonnal ki akarok menni, és folytatni a munkát. Tudom, hogy most picit pihennem kell, így néhány napot adok a testemnek és a lelkemnek, de fejben már áprilisban járok, ahol megfutom azt az időt, amit mostanra álmodtam, és akkor már egy másik időt álmodok majd, amit ismét nem futok meg ott… csak később. És jól van ez így.
Köszönöm a felkészítést Lőrincz Olivérnek, aki változatos módszerekkel igyekezett kihozni belőlem a maximumot, és mindenkinek, aki elviselte a heti 6 edzéssel járó sokszor fáradt, stresszes időszakot.
