Köztudott, hogy a 112 km hosszú Ultra Trail Hungary, Magyarország legnívósabb terepultrája. Aki számít, rendszerint elindul és megpróbálja megmutatni országnak-világnak, hogy mennyire jól felkészült, nagyszerű futó. Így is van ez rendjén, a versenyeket ezért rendezik. Pontosabban ezért is.

Tizennégy éve ultrázom futóként, előtte pedig volt bringán is nem kevés év, hasonló versenyidő tartományban. Ezt a futásban, mint közszereplőről, nagyjából mindenki tudja is rólam. Mégis leírom annak apropójából, hogy a szép eredményekkel teli évek egyfajta skatulyába helyezik a futót a külvilág számára és helyezhetik a futót önmaga felé. Mindjárt kifejtem, mire fel ez a feltételes mód itt az előző mondat végén.

Skatulya

A külvilág és a futók vegyes, de mindenképp felületes képet alkotnak a legtöbb versenytársról. Annyit és azt látnak, amire fogékonyak és amennyi betekintést enged magából a sportoló. Az ismert és az ismerős futókról a kívülállók tudják a jobb eredményeiket, a nagyobb kudarcaikat, igaz, vagy nem igaz dolgokat, amiket hallottak róluk (pletyka), illetve még a személyes tapasztalat alakítja nagyban az összképet. Ez utóbbi az én esetemben néhány személytől eltekintve elenyészőnek nevezhető, hisz csak ritkán járok futóközösségekbe, a futást egyedül szeretem megélni (így a kép nem kevés esetben kissé torzult 😉 ).

A futósport teljesen normálisan eredménycentrikus. A futók először relatív (magukhoz képest) próbálnak fejlődni, javulni, majd ha ez elég jól megy, az abszolút, a többiekhez mért (helyezés, dobogó) teljesítmény is előtérbe kerül. Egymást eredményeik alapján ítélik meg. A hierarchiát szinte kizárólag ez adja. Az eredménynek viszont van egy másik dimenziója, ami befelé fontos, kifelé viszont nem érvényesíthető, pedig hosszútávon (évtizedekről beszélek) magasztosabbnak érzem. Edzőként is!

Ez a boldogság, a pofon egyszerű, szimpla, mégis néha oly távoli boldogság. Ó igen, az első hely is boldogít, van akit pedig az első 60 percen belüli 10 km is, így van! Ezek nagyon fontos és jó boldogságot adnak, a siker boldogságát és a felhozott példák hasonlóan boldogítanak, ebben az abszolút eredmény nem szorzó. A gyorsabb futó nem boldogabb futó! A sport esszenciája tehát ez a fajta boldogság, de van itt azért más is még.

Nekem, mint edzőnek, a legfontosabb feladatom, hogy a tanítvány boldog legyen azokban az életszeletekben, amiben közreműködök. Ez az eredményeken felül áll! Sokkal jobb nekem egy boldog 17. helyezett, mint egy keserű győztes. És nem csak nekem, a személynek önmagának is. Az edzéstervekkel az eredményeket fejlesztjük, de a kommunikációval az egyént. Az utóbbiban egyébként nem vagyok erős, de gyakorlom. Embertípus kérdése is kivel mennyire és hogy sikerül.

Hogy a sporteredmények miért és hogyan boldogítanak, mélyebben nem kell szerintem magyaráznom, aki sportol vágja. De mi is ez a „más” boldogság?

Ez az a boldogság, amit a sport a mindennapokban ad, a mozgás, a szabadság, az egészség, a sebesség, az izzadás, a természetnek a része lenni öröme. Sorolhatnék itt még sok mindent. Ezekből nem feltétlenül kapunk minden nap, de minden nap érdemes dolgozni rajta, hogy kapjunk belőle. Ezt a flow-t nagyrészt meg lehet tanulni irányítani. Ezáltal örömünkre lehetnek nem csak egyértelműen pozitív történések (mint pl. egy jó tempójú futás, vagy egy szivárvány), hanem semleges (mint pl a levelek susogása, az izzadtság lecsorgása a homlokunkon), sőt kisebb negatív események is (elkap a zivatar, hidegrázás a fáradtságtól). Ebben nagy segítségünkre vannak a termelődő endorfinok, de a tudatos pozitív tevékenységfilozófia sokat dob rajta. Ezt gyakorolni szükséges. Van, akinek jobban megy, van, akinek nehezebben. Az eredményességgel nem igazán van összefüggésben. Ha így lenne, a legeredményesebb sportolók egyike sem akarná abbahagyni a sportot az öregedéssel. Ehelyett inkább azt látni, hogy miután visszavonultak, soha többet medence, futócipő, bokszkesztyű, stb. Úgy gondolom, ezekben az esetekben a sportoló csak az eredményeket találta meg alapvetően, mint a sport örömforrása és értéke. Ez leginkább az edző és a környezet eredménycentrikus kizsigerelő módszereinek, elvárásainak a következménye. Nem az a legjobb edző, aki a legtöbbet kihozza belőled! Az a legjobb, aki az eredmények mellett és után is segít megtanulni boldognak lenni.

Az eredmények alárendelt vagy mellérendelt szerepben kellene, hogy maradjanak a sportoló életének nagy részében. A boldogságot, csak rövid időszakokra szabad elengedni, illetve meg kell tanítani a versenyzőt, vagy a versenyző kell megtanítsa önmagát boldogítani még az alapvetően nem kellemes sportszituációkban is. A vért izzad helyzetekben, a fájdalomnál és a kudarcoknál.

Hála az égnek, az utóbbi évtizedekben a „csúcson kell abbahagyni” megközelítés mellett valami elindult.  Egyre többen folytatják a sportot a karrierjük csúcsa után is. Nem szégyellik, nem derogál, hogy már nem ők nyernek, mert nem ettől függ a boldogságuk. Nem könnyű feladat azért ez az elfogadás és átállás, magamról tudom. Nem könnyű lemondani valamiről, ami eddig volt és örömöt adott, pozicionált, de ha a sportot a megfelelő helyén kezeljük, és elszakadunk az elitista szemlélettől ugyanazt megélhetjük mint eddig, csak más hatások által.

Scott Jurek, Sebastien Chaigneau, Karl Meltzer Kép forrása: www.irunfar.com

Az utóbbi 14 ultrás év alatt volt időm végig követni sok nemzetközi nagy név pályaívét. Andy Johnes Wilkins, Scott Jurek, Sebastien Chaigneau, Karl Meltzer és még sok nevet sorolhatnék. Jó látni, hogy a legtöbben közülük dobogók nélkül is boldogan és élvezettel sportolnak. Nem lettek kevesebbek a dobogók nélkül és nem görcsölnek, hogy ötven, vagy hatvan évesen is még fel tudják mutatni az eredményeket. Mert nem ezt várják maguktól a boldogságért. A futóközösség pedig annyit lát, hogy rendben vannak, futogatnak, jól érzik magukat, már amit kellett, azt bizonyították korábban maguknak és másoknak. Ez most már egy más életszakasz. Ők a bölcsek.

Itthoni példát konkrétan nem hoznék, nincs is sok. Nálunk még azért az eredmény a mindenható, de jó látni, hogy nem mindenki akasztja szögre a cipőt akkor, mikor már az ifjúság a jobb! Az is nagyszerű, mikor valaki visszatér a kihagyott évek után. Újra éli az élményt, újra megtalál egy kis sport által adott boldogságot. Persze az eredmény nagy úr. Könnyű elveszni benne és túlzottan rajta görcsölni. Kapuzárási tényező, mikor még mindig bizonyítani akarjuk, hogy mi még azért ott vagyunk a szeren, ugyanúgy, mint 5 vagy 10 éve. Ezen nekem is sokat kellett dolgoznom, hogy már ne így legyen. Ettől még kompetitív tud maradni a sportoló és ugyanúgy motivált, csak a súlypontok áthelyezéséről van szó. 35 évesen a lehetőségeink, szabadidőnk, akaraterőnk  100% -át kellett adni egy győzelemért, már ha összejött, hisz más is ennyit tett bele. 45 évesen már 110%-ot kell, ami valljuk be nem lehetséges és nem is elvárható (persze ezek a számok kissé módosulnak azoknál, akik 35 évesen kezdenek eleve sportolni, de ez más téma).

Át kell helyezni a súlypontot

Így nem tudom pontosan mikor, de az utóbbi egy-két évben valamikor sikerült a súlypontjaimat nekem is áthelyeznem. Most, 47 évesen az edzéseim kevésbé strukturáltak, sokkal inkább ösztönösek. Kevésbé kimerítőek, de kevesebbet is várok tőlük fejlődésben, mert másfelől legalább annyit adnak és ugyanolyan, ha nem nagyobb örömmel megyek ki az erdőbe.

Úgy tűnhet, ez egyfajta visszalépés. Persze hogy az, hogyha az elitista oldalról nézzük. Na, de meddig lehet erről az oldalról nézni? 50 éves korunkig, 60, vagy 70? Egyrészt erre nincs szabály, másrészt pedig egyéni, de az biztos, hogy valamikor tudni kell bölccsé válni.

Így idén nem mentem rá az UTH győzelemre (egyébként esélyem sem lett volna, ha csak erre edzek és ezen görcsölök egy évig, akkor sem). Természetesen ez nem azt jelenti, hogy pont letojom hányadik leszek, ez hazugság lenne. Ennyire elengedni nem szabad és nem is egészséges a sportban az eredményt. Ami változik, azok az arányok, a súlypontok. Az összeredményt ugyanúgy pozitívra kell megpróbálni kihozni a végén. Ez a pozitív eredmény a boldogság. Ennek összetevői egy versenyen mindenkinél különböző arányban a verseny problémái, a hibák, a rontások, a pozitív történések, élmények, a küzdelmek és a végeredmény (helyezés) összessége.  Az érmeket erre kéne, hogy osszák. A sport viszont egyszerűbb játék ennél, kívülről sokszor a nyers számok, eredmények illetve a követők máshogy ítélik, mint amit mi kaptunk tőle. Pedig ez az, ami a legmeghatározóbb és legfontosabb és a kettőt meg kell tanulni nem összemosni magunkban.

Szeptember elején a Transalpinon 280 km-en és 8 napon keresztül futunk majd át az Alpokon Nedjalkov Balázzsal párban. Érdekes lesz, ahogy majd kompromisszumokat kell kötnünk tempóban, hozzáállásban, mert ő még javában kompetitív korban van. Azért nem félek. Egy csapatfutásban mindig a gyengébb láncszemhez kell igazodni. Hála az égnek, mert ez most minden bizonnyal annak ellenére, hogy azért rendesen fogok készülni, én leszek. Viszont ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy ő is 100%-ig fogja tudni élvezni ezt a nyolc napot, ha még kicsit lassabban is haladunk, mert a futás élvezhetősége és élményei jelentik a legfontosabb eredményt és boldogítót. Ez pedig rajtunk áll és nem a tempón.  Így, mikor versenyeztek, a boldogságot alapvetően ti se a helyezésekben és díjakban várjátok vissza! Dolgozzatok rajta, megéri, még ha most lehet, kicsit idegennek is tűnik ez a nézőpont.

Előre!