Azt lehet kevesebben tudják, hogy Attila kerékpáros vonalához is van némi közöm. Testnevelő tanári végzettségem után, a kerékpársport MTB szakágában magam is versenyeztem, illetve edzőként sok bajnoki cím mellett Magyarország első olimpiai kvótaszerzésében, mint szakágvezető voltam jelen. Ebben az időszakban végeztem el a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség svájci központjában „High Pass” minősítéssel a legmagasabb szintű UCI edzőképzést. Két évvel később nemzetközi kerékpár versenybíróként, majd mint UCI dopping ellenőr is dolgoztam a nemzetközi kerékpáros körforgásban. Azokon a versenyeken, ahol Attila az utóbbi években remekel.
Így talán szerénytelenség nélkül leírhatom, van némi rálátásom mindkét sportra. Hasonlóságaikra és különbözőségeikre egyaránt.
Természetesen óriási különbség van a két versenyforma és persze így a két versenyző, Szilvia és Attila között is. Van nem kevés szempont, amiben nem lehet egy lapon említeni a két sportolót.
A teljesség igénye nélkül, a legkarakteresebb különbözőségek a következők
Szilvia amatőr, hobbi sportolónak nevezhető. Az amatőrségét arra értem, a sporteredményeivel ritka kivételektől eltekintve sosem nyert pénzdíjat. A futásaiért sosem kapott havi fizetést, mint a profi sportolók, mint, ahogy Attila. Szilvia fogorvosként dolgozott és dolgozik, a családi kasszához ebből tesz hozzá. Háztartást vezet, mint általában a feleségek, szabadidejéből szakítja ki az edzéseire az időt, nem foglalkozása a sport, mint Attilának. Három gyerek nevelése mellett futotta a napi általában 2-5 óra hosszú edzéseit. A sportot gyerekes családanyaként, felnőttként kezdte, mondhatni nulla sportmúlttal.
Attila gyerekkorától a sportba csöppent bele. Attilát profi csapat veszi körül, edző, masszőr, dietetikus, szakács, szerelők, menedzser figyelik nagyon profi szinten, hogy tudnak nap mint nap ahhoz tenni, hogy a legjobbját nyújtsa.
Szilvia, hetente talán egyszer eljutott masszőrhöz és heti kétszer erőnléti edzésen is részt vett. A versenyekre a férje kísérte, ahová évekig a saját költségén utazott. Az utóbbi években a szponzoroktól futócipőket, sportfelszerelést kapott és később a szponzorok fizették az utazási költségeit is.
Hogy vannak szponzorai? Igen! Mivel népszerű, szerethető, emberi, közvetlen. Az ismertség és népszerűség a szponzoráció alapfeltételei világszerte. Ha valaki ráadásul eredményes is, az plusz nagyon jó pont. Az eredményesség mint köztudott, a szponzorációhoz önmagában nem elég. Az eredményesség értékelése tradícionálisan állami, szövetségi feladat. A szövetségtől juttatást, fizetést Szilvia nem kap, nem is kapott, mint az Olimpikonjaink. Megint csak, más liga.
Az egyik profi ligában szerepel, a másik amatőrben
A két sportoló fiziológiája is természetesen más. Szilvia jól mondta, az Olimpia nem lenne neki való. Az Olimpiára nem is szoktak a felnőtt korukban sportolni kezdő háromgyerekes családanyák rápróbálni. Ezt bízzuk az egyesületekben gyerekkoruk óta sportoló atlétákra.
Attila simán ott lehet az Olimpián, remélem majd ott is lesz, és kiválóan fog szerepelni!
Szilvia ultrafutó. Ez a sport amellett, hogy egyelőre még nagyrészt hobbi sport, a kitartásról szól és nem a gyorsaságról. Azt megkérdőjelezni, miért nem tud futni egy ultrafutó három percesben azért furcsa, mert a maratonfutót sem kérdezi meg senki, hogy ugyan miért nem olyan gyors, mint Usain Bolt. Más szervezeti paraméterekben jók, más mutatókon van a hangsúly mind a felkészülésnél, mind a versenyeken. Ez egy pici biokémiai ismerettel átlátható, érthető.
Ultrákon manapság feltűnnek 2:15 körüli maratoni eredménnyel rendelkező futók. Ők néhány év specifikus edzéssel jó eredményekre képesek ultrákon is. Ez a följebb, hosszabb távok felé irány az atlétika más futószámaiban, sőt más sportban is megfigyelhető, így a kerékpárban is. A korral a versenyzők gyorsasági képességei romlanak, az állóképességük jobban fenntartható. Tehát, ahogy egy háromhetes menőből nem lesz pályakerékpáros, ugyanezért nem lett fiziológiai szempontból az ultrás Szilviából az évek múltával maratoni futó.
Hogy miért nem indul Kipchoge ultrákon?
Mert ő egy professzionális futó. A rajt és pénzdíjakból él a szponzorok támogatása mellett. Az ultrában pénzdíjas versenyek nem nagyon vannak. Ultrásként nem lehet a futásból megélni.
Aki benne van, tudja, a maratoni futásból sem lehet, csak tényleg a legjobbaknak. Kenyában most a Covid miatt van is pánik, a futók jelentős része kénytelen volt versenyek híján hétköznapi munkát vállalni.
Én edzőként az amatőr sportot választottam a mountain bike-os éveimet követően. Soha semmilyen támogatást, gratulációt nem kaptam az Atlétikai Szövetségtől, de ezzel semmi baj, hisz én nem abban a ligában dolgozom. Nem atlétika edző vagyok, amatőr hobbifutókkal foglalkozom.
Igaz sok szempontból próbálok profi lenni a szakmámban.
A magas szintű végzettség mellett, elsők között alkalmaztam itthon pulzuskontrollt az edzéseken, az online edzés (ahogy nagyrészt Attila is tartja a kapcsolatot az edzőjével) több mint 15 éve használom, alkalmazom. Az első hazai edzők között voltam, aki a laktátmérést maga is alkalmazta a sportolóinál.
Az utóbbi években, ahogy a kerékpársportban, a futóknál is megjelent a wattmérés. Itthon edzőként úttörő voltam a használatában. Napi szinten sok-sok éve több órát töltök a sportunkkal kapcsolatos kutatások olvasásával, követem az edzéselmélet futásspecifikus újdonságait. Mindezt idegen nyelven. Van, de kevés az olyan hazai szakember, aki hasonló mélységben foglalkozik a szakmájával.
Próbálok profi lenni egy amatőr közegben
Elhiheti mindenki, legalább akkora feladat nulla sportmúltú családanyákból Spartathlon pályacsúcs futókat építeni, mint kiváló genetikájú, jó hátterű kiválogatott fiatal atlétákból, vagy kerékpárosokból bajnokokat nevelni.
Mint ahogy legalább olyan munkás volt Szilviának családanyaként éveket keményen készülni, lemondásokról döntéseket hozni, akaraterővel a felkészülésre fókuszálni, mint ahogy Attila is teszi. Az akaraterőben, keménységben, befektetett munkában nincs differencia a sportolók között.
A Magyar Edzők Társasága néhány éve felkért egy előadásra, melynek címének azt adtam: „Mindenki le tudja futni a Spartathlont”. Az egyik legnagyobb nézettsége van a feltöltött Youtube videónak az előadások közül.
Mert tényleg majdnem mindenkinek sikerülhet, aki egészséges, szabadidejét rá tudja szánni a felkészülésre és van hozzá akaratereje.
Giro-n rózsaszínben lenni, na az más tészta!
Más dimenzió. Szilvia mondjuk nem „csak” lefutotta a Spartathlont. Háromszor megnyerte és kétszer harmadik helyezést ért el. Nem csak a Spartathlont, sok más ultraversenyt is megnyert. A Spartathlon 246 kilométer futva. Meg lehet próbálni, főleg azoknak ajánlom, akik smafunak érzik. Még kocogni sem kell a sokak által lesajnált ultra tempóban.
Csak próbálják legyalogolni egyszuszra. Alvás nélkül. Vagy, hogy kerékpáros példánál maradjak, 246 km, még Giro szakasznak is hosszú. Na, Ő egy ilyen távon, harminc fokban futva volt három évben is a leggyorsabb nő a több száz fős nemzetközi mezőnyben.
Képet az tud formálni az ultrafutás nehézségeiről, aki próbálta, aki megtapasztalta.
Nekem eszem ágában nem lenne leírni egy cikkben a véleményem, hogy kerékpárversenyt milyen nehéz, vagy épp nem nehéz kommentálni a tévében, hisz sosem próbáltam.
Mennyi minden különbség ugye?
Pedig csak a felszínt kapargattam. Tényleg nagyon különböző a két sport, a két sportember.
Mégis úgy gondolom, nem jó, nem egészséges az, hogy ezekkel a különbözőségekkel ennyit foglalkozik valaki, mikor annyi pozitív közös tulajdonsága is van a két kiváló versenyzőnek.
Miért is szereti, tiszteli, követi őket sok ezer ember itthon és külföldön?
Azon értékeik miatt, mely mindkettőjükben egyformán fellelhető. Az akaraterő, a küzdeni tudás, az elszántság, az elhivatottság, a kitartás, a sportszerűség, a szerénység, de ha kell a harciasság, a keménység.
Úgy gondolom, nem vezet különösebben sehová, ha arról születnek cikkek, miért nem lehet egy cikkben említeni a két nevet, vagy a két sportformát. Gondolkodtam, de nem jöttem rá kinek lesz jobb, melyik versenyző fog jobban teljesíteni, melyik sport emelkedik föl jobban, ki lesz boldogabb az ilyen cikkektől? Szerintem és úgy gondolom a többség ugyanígy gondolja: senkinek. Csak ismét vihart kreáltunk a biliben.
Valami a helyére került, elrendeződött ezáltal?
Előrébb jutottunk? Vagy ez csak egy marketing cikk volt? Lehet. Akkor sem volt szép.
Nem volt sportszerű, hogy úgy mondjam.
Mert a sportolók kultúrkörökben gratulálnak egymásnak, még ha ellenfelek is, ha meg nagyrészt egy hajóban eveznek, pláne! Nem hiszem, hogy ha Attila és Szilvia egyszer találkoznának az életben, nekiállnának egymást méregetni.
A sportemberek nem ilyenek. Egy asztal mellett ülve egy kávé és egy süti mellett jól elbeszélgetnének.
Attila nagyszerűségét senki sem kérdőjelezi meg
A rózsaszín trikós szakaszait és a többit is, én magam is követtem és büszkén végig szurkoltam egytől-egyig. Jó érzés magyarnak lenni ilyen nagyszerű eredmények láttán. Több tízezren tették gondolom ugyanezt, mint ahogy Szilvia sikereinél is több tízezren tapsoltak és érezték kicsit magukénak Spártában a magyar lobogós befutókat.
Mindkét sportoló tömegek szemében lett példakép, ikon. Mindkét sportoló érezhető boomot generált nemcsak a saját sportjában, hanem az egész magyar sportéletben. Szórakoztatnak, szurkolhatunk nekik, de még nagyobb dolog, hogy értéket teremtettek, teremtenek mindketten. Egyébként a statisztikákban a sereghajtó helyeken szereplő Magyarország sportosságának és egészségügyi statisztikáinak pozíciójavításához mindkét sportember kiemelkedően hozzátett és hozzátesz.
Divatos lett általuk is a mozgás, a sport
Miért ne lehetne inkább ezekre a közös értékekre koncentrálni és egymás sikereinek örülve, ad absurdum néha akár egy mondatba is említve a nevüket cikkezni róluk? Mert szerintem az egyébként nem túl rózsás helyzetű állóképességi sportjainknak és a társadalmunknak ez válna egyértelműen előnyére.
Nem kell teljesen fölöslegesen a különbségeket keresni, szembe állítani, alá- fölé rendelni egyik sportolót sem a másikkal szemben. Mert társadalmi és kulturális szempontból is a legfőbb értékeik és erényeik ugyanazok.
Megjegyzem, valahol ez működik. Amerikai tanítványom Nagy Katalin többször mesélte, hogy az amerikai hosszútávfutó és ultraközösség résztvevői mennyire jól kijönnek egymással. Örülnek egymás sikereinek, támogatják egymást, haverkodnak.
Nekünk ez nem megy…
Mi a különbözőségeket keressük és ha valaki más, mondjuk nem olyan gyors, nehogy már egy cikkbe említsük a másikkal. Mintha két dudás lennénk egy csárdában és nem férnénk el egymás mellett, vagy egy cikkben. Mert nem ugyanolyan magas a Vo2Max.
Ó Istenem, most komolyan? Nem lehetne ennél tovább látni értékekben egy picit?
