Abba az országba, ami tőlünk igen távoli, és nem csak nyelvében, kultúrájában vagy akár az orvoslás területén érdemel kiemelt figyelmet, hanem olyan szakterületen is, ami nekünk, állóképességi sportolóknak is fontos. Idegenvezetőnk az ausztrál középtávfutó, Melissa Duncan lesz, aki elkalauzol bennünket Japánba. A 2019-ben 5000 méteren óceániai bajnok futó abban a ritka szerencsés helyzetben volt, hogy két teljes éven át edzhetett a távol-keleti országban egy elit atlétákat foglalkoztató klubban, ahol rajta kívül alig néhány afrikai és európai sportolót fogadnak csak be.
Semmihez sem hasonlítható japán metódus
Még egy olyan sportolónak is meglepő újdonságokat tudtak Japánban mutatni, mint Melissa, aki egész addigi életét világversenyeken töltötte és elmondhatja magáról, hogy a sport kapcsán bejárta a világot, sokfajta kultúrával találkozhatott. A japán táborban a sportolók tényleg a szó legszorosabb értelmében főállásnak, munkahelynek, hivatásnak tekintik a sportot, az edzéseket, a futást.
A hosszútávfutásban az élsportolók többségének az edzés napi két edzést jelent. Japánban azonban teljesen más a metódus. Nemcsak az edzések számát illetően, ami heti hatszor napi három edzést jelent, hanem az edzésblokkok között eltöltött idő is sokkal kötöttebb és nagyban eltér az európai vagy amerikai kultúrákban megszokott vonaltól.
A viselkedés, a szabadidő eltöltési lehetőségek, melyek az étkezéseken felül nagyrészt a regenerációs terápiákról, erősítő edzésekről, relaxációs gyakorlatokról szólnak, vagy a heti többszöri masszázst jelentetik. Mind mind kicsit, vagy épp nagyban más volt, mint ahogy azt Melissa eddig megszokta. A szabadidő eltöltése is a sport körül forgott.
“Emlékszem, az edzőtársaimat teljesen megdöbbentette a kérdésem, amikor az iránt érdeklődtem, hogy hetente átlagosan mennyi kilométert gyűjtenek össze az edzéseikkel” – mondta el Melissa a közelmúltban egy interjú során.
“Ott nem divat kérdezni, csak kérdés nélkül egyfajta parancsként elvégezni a feladatokat, amiket az edző kiír. Miután megfigyeltem az utolsó heti edzéseiket, rá kellett jönnöm, hogy ilyen mennyiséget, heti 200 km körüli átlagot még soha életemben nem teljesítettem korábban. El kellett engednem gyakorlatilag mindent, amit addig a futásról képzeltem, beilleszkedni és beleszokni egy teljesen új élet- és edzésritmusba, kultúrába.”
Az ottani futók teljesen elszigetelten élnek edzőtáborokban akár hónapokon keresztül, kicsi, zsúfolt hotelszobákban egymással összezárva és kizárólag az edzés idejére hagyhatják el épületet. Reggel 6 órakor már kezdődik az első edzés, ami közös bemelegítéssel indul. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy szeánsz. Énekelnek, és menetrendszerűen ugyanazokat a gyakorlatokat együtt és egyszerre végzik el, melyek célja, hogy felébresszék és előkészítsék a szervezetük a közelgő terhelésre.
Az edzéseken túl, a sportolók táplálkozása is kiemelt szerepet és figyelmet kap
A csapattagok ételeit külön mesterszakács készíti tápanyagdús és egészséges alapanyagokból, melyet közösen fogyasztanak el, minden nap. Az energiát adó reggeli általában banánból, gyümölcslekvárból, pirítósból és joghurtból áll. De nem csak a hagyományos ételeket szolgálják fel reggel, hanem rendszerint halat rizzsel, burgonyával és zöldségekkel is szokás enni még a nap elején. Sőt, a kávé helyett a japánok kedvenc levese, a miso is kedvelt reggelinek számít a sportolók körében.
Melissa élménybeszámolójában kitért arra is, hogy az ételek tekintetében mennyire nyitottnak kellett lennie, így olyan különlegességeket is megkóstolt, mint a nyers rák, vagy a különböző japán halfélék. Egyszer azonban nagyon kellemetlen élményben volt része, amikor egy kardhalféle elfogyasztását követően allergiás rohamot kapott, és kórházba került. Attól kezdve sokkal óvatosabban étkezett, bár sokszor nehézségekbe ütközött egy adott étel összetevőit illetően, ha épp olyan helyen volt, ahol nehezen érttette meg magát angolul.
“Fantasztikus érzés volt, hogy mennyire törődtek velem, a csapatunk séfje számomra minden nap külön fogásokat készített, annyira aggódtak és törődtek velem.”
Melissa is igyekezett meghálálni a bizalmat, hogy aközé a maroknyi külföldi sportoló közé tartozhatott, akit befogadtak ebbe a különösen zárt világba. A Shisheido Running Club tagjai többek közt olyan legendás megmérettetésekre készülnek, mint a Queens Ekiden maratoni váltó, ahol a csapat tagjai 3-10km közötti távokat futnak.
Ami az edzéseket illeti
“Teljesen más mentalitással kellett hozzáállnom a futáshoz. Alapvető elvárás volt, hogy számomra lassú tempóban rójam a kilométereket.” De arról is beszámolt Melissa, hogy az edzések nagy része könnyű tempóban történt, a futások alatt tilos volt például mosolyogni, vagy beszélgetni. “Itt úgy gondolják, hogy ha jól érzed magad edzés közben és ez kiül az arcodra, akkor nem koncentrálsz eléggé a munkára. Figyelj befelé, magadra, a szervezetedre, a mozgásodra, arra, amit csinálsz. Koncentrálj!” Az edzők kerékpáron, vagy autókkal követték őket az edzéseiken, precízen ellenőrizve őket, illetve a kilométerek részidejeit.
Melissa arról is őszintén beszélt az interjúban, hogy mennyire nehéz volt feladni a saját berögződéseit, mint például a hétvégi hosszú futásokat. “Amióta az eszemet tudom, minden vasárnap hosszú edzésem volt. Most ezt el kellett engednem azzal a kényszerképzettel együtt, hogy az ilyen jellegű edzésmunka teszi tökéletessé a felkészülésemet.”
A hosszú futások azért megmaradtak
De teljesen más ütemezésben, mint ahhoz Melissa hozzászokott. “Csak néhány hetente voltak hosszabb edzések, és ott is a leghosszabb táv mindössze 16km volt kényelmes tempóban.” A nagy kilométerszám a napi több, rövidebb edzésből jött össze.
Általában mindig úgy érzem, hogy hamar véget ér egy hosszabb edzés, azonban amikor reggel hatkor arra gondoltam, hogy mindössze alig néhány óra múlva ismét jelenésem lesz egy újabb edzésen, akkor már rég nem éreztem epekedő vágyat egy hosszabb edzésre.”
Semmi babusgatás
“Az első igazi sokk akkor ért, amikor szembesültem azzal, hogy milyen hangnemet engednek meg a férfi edzők a női sportolókkal szemben” – avatta be az olvasókat az első csalódottságot jelentő tapasztalatába a futó.
Az edző más kultúrákban általában egyenrangú szerepben van a sportolóval. Itt az alá- és fölérendeltség nagyon erős, nemcsak az edző/sportoló, de a férfi/nő különbségek miatt is. Az edzők diktátorként megszállottan ragaszkodnak a saját, jól bevált edzési módszereikhez, amelyből nem hajlandóak engedni, igaz, a sportolók soha nem is kérdőjelezik meg a program helyességét. Kérdés nélkül teljesítik a feladatokat.
A japán edzők között volt olyan, aki Melissa korábbi ausztrál mesterétől tanult, ám az ausztrál módszerek nem győzték meg, így visszatért a jól bevált, tradicionális japán edzéstechnikára.
A koronavírus Japánt sem kímélte
“A korlátozások második hulláma már javában érintett bennünket is. Egy eldugott déli szigeten edzőtáboroztunk, ahol semmilyen korlátozás nem volt érvényben, és amúgy megbetegedést sem regisztráltak. Ennek ellenére itt szembesültem először igazán azzal a ténnyel, hogy milyen érzés Japánban külföldinek lenni.”
A vírus miatt így nem tudtam hazalátogatni egyáltalán, mivel Japán teljesen lezárta a határait a külföldiek elől, így ha a betervezett látogatásomat megejtettem volna, akkor nem tudtam volna visszajönni az országba, így inkább maradtam, és edzettem tovább a csapattal. Közben kiderült, hogy az olimpia is elmarad, így nem volt előttem más cél, mint a novemberi fő célversenyünk, a Queens Ekiden.”
Kötelező fogyókúra
“Időközben az edzések és a fokozott terhelés hatására lesérültem, amit az edzőm azzal magyarázott, miszerint túlsúlyos volnék, így fogyókúrára fogtak. Az edző megítélése szerint túl sok terhelés érte a combizmaimat a súlyom miatt, így célszerűnek tartotta a súlyvesztést, ezért előírták számomra, hogy 150 grammnál több rizst nem fogyaszthatok. Végül már szükség volt MRI-re, ahol megállapították, hogy fáradásos repedés van a combcsontomban a combizmom szalagproblémája mellett. Ennek ellenére az edzőm értetlenül állt előttem, mikor nem akartam az általa kért edzést elvégezni. A véleménye az volt, a csont nincs teljesen eltörve, tehát még terhelhető. Végül is persze nem végeztem el a kiírt pályaedzést sem aznap, sem a következő napokban. Magamra hallgattam.”
Egy életre szóló tapasztalás
“S hogy mi az, ami megmaradt végül bennem ebből a Japánban eltöltött közel két évből? Még mindig csak ülepítem magamban a sok élményt, ami Japán jelentett számomra. Rengeteg a tanulság. Elmondhatatlanul hálás vagyok a sorsnak, hogy lehetőségem adódott próbára tenni magam, és megismerni egy tőlem távoli kultúrát és edzés világot.
A legfontosabb tanulságok, amit megtanultam, az az egymás iránti türelem, együttérzés. Figyelemmel meghallgatni a másikat, gyakoroljunk többször önkritikát, köszönjük meg az ételt annak, aki főzte és az apró örömöket az életnek, élj egyszerűen és legyél kedves minden helyzetben.”
Így foglalta össze Melissa a Japánban eltöltött időket. Nemcsak keményebb futóvá tették Melissát a Japánban eltöltött évek, de úgy érzi, jobb emberré is egyben.
Itthon, Magyarországon is egy elég zárt futóvilágban élünk. Közel sem annyira áll a miénk távol az európaitól, mint a Japán, de mégis más. Kis ország vagyunk, saját nyelvvel. Jellemzően befelé, magunkra figyelünk mi, magyarok. Ritkán van lehetősége egy hobbifutónak külföldi futókkal, külföldi futókultúrával találkozni, megismerni, tanulni és épülni a külföldi futótársak által. Pedig akár profi, akár amatőr sportolók vagyunk, a környezetváltozás nem csak a hétköznapok mókuskerekéből billenti ki az embert, de más nézőpontokkal, értékekkel, világlátással ismertethet meg minket. Gondolkodásra serkent és a sokszínű tapasztalás jó értelemben képes formálni rajtunk. Persze, egy pici másságért kisebb lépésekben is lehet és érdemes is tennünk.
Megszoktad már a reggeli futókörödet? Irány, és indulj el az ellenkező útvonalon! Eddig csak aszfalton futottál? Tedd próbára magad bátran terepen is! A lényeg, hogy mindig találj magad számára olyan kihívást, ami napról napra segít előre haladni, és minden nap ad számodra egy plusz motivációt, valami eltérőt, nem megszokottat, hisz ezáltal élvezetesebb lehet az edzésed, akkor is, ha nem az olimpiára készülsz.
Hajrá!
