Tubes (Ultra) Trail – avagy 8 kör alatt mi minden történhet meg veled

Mit is takar ez az elnevezés? Egy verseny, egy kihívás. Ismerkedem az ország hegységeivel. Terepfutóként szeretem felfedezni a külföldi nagy magasságokat, de nem árt itthon is szétnézni, mert egy-egy rész, nagy meglepetéseket rejthet. A pécsi Mecsek a Nyugati-Mecsek része. A városból felnézve a hegyre láthatod magasodni azokat a csúcsokat is, amelyeket érintett az útvonal. Misina, a TV-toronnyal, a Kis-Tubes és a Tubes, a maga 611 méteres magasságával.

Tehát a Tubes a legmagasabb pont, amit a verseny útvonala érintett. Az Ultra megnevezés zárójeles volt, mivel egy 12 órás, körözős versenyről van szó, ahol a résztvevő eldönthette, hogy hány kört szeretne futni. Reggel 6 és este 18 óra között állt rendelkezésünkre minden, hogy fussunk, amennyit szeretnénk. Egy kör 12,2 km hosszú volt és 418 méter szintemelkedés volt benne. Nagyrészt egy felfelé és egy lefelé szakaszra bontható. Persze közben volt benne néhány kisebb hullám, amikor a nagy felfelé töretés közben ki tudtad lazítani a lábaid, fel tudtad rázni magad. A lefelé is épp annyi emelkedőt tartogatott magában, hogy amikor már azt érezted, hogy a combjaid szétfutottad, kaptál egy kevés másfajta terhelést.

Nekem aznapra 8 kör jutott a Tubesen

Minden kör valami másról szólt. Vagy adott, vagy elvett, vagy tanított, vagy alázatra nevelt, vagy csak nyugalmat adott nekem.

1. Kör, bemelegítés és pályabejárás: reggel 6 órakor már toporogtam a chippel a kezemben, s vártam, hogy indulhassak. 4 perccel később már úton voltam. Az út rögtön emelkedett, pár lépés és letért az aszfaltról, s köves úton haladtam felfelé. Lazán futottam, ébredeztem valójában. Nagyon néztem az órámon a tracket, illetve a jelzéseket és a jelöléseket, hogy ne tévesszek. Ez az első kör, valójában a bemelegítés történt és a pályabejárás. 2 kilométeren át meneteltem felfelé, nem túl meredeken, végig tudtam futni. A pulzusom viszont nem stimmelt. Az órám nem azt mutatta, amit kellett volna. Lassítottam kicsit, de továbbra sem egyeztek az adatok és az érzések.

Nem akartam elfutni, hisz az elején voltam és az egész nap előttem állt. 12 órára kellett tartalékolni. 6,2 km a csúcsig az emelkedés, ebben volt három kisebb kíméletes szakasz, amikor lejtett picit vagy épp kisimult az útvonal, és lazulhattam.

A pulzusom itt sem akart nyugodni az óra szerint. Próbáltam az érzéseimre, a légzésemre figyelni. Két éve gyakorlom, hogy milyen pulzus alapon futni, ismerem az érzést, hogy mi az, ami nem az alap pulzusom határa. Nyugtáztam, hogy minden rendben van a tempómmal, az órám nem mér jól és haladtam tovább az úton. 42 perc alatt érkeztem meg a Tubesre. Onnan lefelé kellett futni. Az eleje egy nagyon kanyargós szakasz volt, ahol fel sem tudtam igazán gyorsulni, mert azt éreztem, hogy kisodródok. Utána egy hosszú egyenes rész jött, majd megérkeztem a játszótérhez, ahol a kút után még 2 kilométer volt lefelé. Nem találtam elsőre, hogy merre is vezet az út, majd felfedeztem a rózsaszín szalagokat és vágtáztam is át a téren, egyenesen a célállomásig meg se álltam. 1:13:13. Az első köröm ideje.

2. Kör, csak én és az erdő: mivel a pulzusmérés nem jött össze, a rajt-cél helyszínen hagytam a pántom. Ha nem tudom használni, feleslegesen ne is szorítsa a mellkasom. Elfogadtam, hogy a felfeléket okosan kell megfutni, s akkor nem lesz gond. Így is történt. Szinte percre pontosan ugyanazzal a részidővel érkeztem meg a fenti ponthoz, majd a lefelé is ugyanúgy sikerült. Fél perccel futok jobb időt, de azt is azért, mert most tévesztés nélkül mentem végig. 1:12:58 lett a köridőm.

3. Kör, amit egy ultrán ne csinálj: A depózással elment 1-2 perc, ez már ennek a körnek az idejébe számítódott. Majd elindultam. NedyBali és Bence csatlakozott hozzám erre a körre. Megbeszéltük, hogy ha már jól be voltam melegedve, ezt a kört kicsit meg lehet nyomni. A lábaimban ekkorra 24,4 km volt. Elindultunk. Éreztem, hogy picit erősebb a felfelé, mint a másik két körben, de nem feltétlenül gondoltam eltúlzásnak. A srácok mentek, nagyon nyomták, én meg követtem őket. Itt volt a hiba a rendszerben. Ha én aznapra 100 kilométernyi futást terveztem, akkor nem savasíthatom el az izmaim a második negyed elején, mert azzal megölöm az egyenletes kör terveim. Azt nem tudhatom, hogy a korábbi jól bevált taktikám meddig működhetett volna, mert itt borult a terv. Jó tempóval mentünk felfelé, két percet faragtunk a felfelé időmből, ami a 6 kilométerre vetítve egészen sok, főleg ha az időzést is hozzá veszem a rajtban. Majd a lefelén is ugyanúgy jött hozzá 3 perc mínusz. Olivértől még a verseny előtt üzenetben megkaptam, hogy a lefeléket ne fussam szét, mert azzal a lábaim szétverem, ha csapatom nagyon. Ez járt a fejemben, miközben pontosan az ellenkezőjét tettem ebben a körben. Azt magyaráztam magamnak, hogy nem lesz gond, mi gond lehetne. 1:08:52-vel fejezem be a 3. kört.

4. Kör, visszaüt a mohóság: gyors kulacs csere, magamhoz vettem a géljeim és mentem. A taktikám az volt, hogy egy kézi kulaccsal futottam, mivel elegendő kút és egy frissítő pont állt rendelkezésemre az út során, hogy ennél többre ne legyen szükségem. Illetve vittem magammal két gélt. Az elsőt megettem az út elején, amikor lassan felfelé kocogtam, a másikat pedig kb 40 perc elteltével, mielőtt megérkeztem volna a fenti ponthoz. Ott még vettem magamhoz egy-egy szelet banánt és szilvát, ez nagyon jól esett, és ez kitartott a célig, ahol a saját depom várt. A “visszaüt a mohóság’ viszont nem a frissítésemre értendő, hanem az előző elfutott körömre. Bizony, ott túlfutottam kicsit magam, s ezt meg is éreztem rendesen. A fele szakasz is lassabb lett, az emelkedő sem ment olyan tempóval, és a lefelé sem. Jól éreztem magam, de nem tudtam, nem volt jó érzés ennél jobb tempót felvenni. Így 1:22:55 alatt tettem meg ezt a kört.

5. Kör, meleg van a Mecsekben: egyedül futottam egy újabb kört. Néha találkoztam egy-egy túrázóval, futóval felfelé, akik karján ott volt a chip, ami az enyémen is lifegett, s tudtam, hogy ők is ugyanazt az utat járják, mint én. Ilyenkor egy hajrá és biztatást kijárt, majd mindenki ment tovább a saját tempójában. Igyekeztem egyedül haladni, mert ilyenkor megkaptam mindazt a terepfutástól, amit annyira szeretek. A nyugalmat, a békességet, a csendet, a természet befogadását. Voltak kirándulók és túrázók az útvonal egy-egy részén, sokan látogattak a kilátókhoz, de alapvetően kellemes magányosság volt végig. Egyre többet álltam meg hűteni magam az úton. Felfelé volt egy kút 1,5 km-nél, ott a csap alá feküdtem konkrétan, aztán felfelé locsolgattam is magam a kulacs vízzel, majd a fenti ponton ugyanezt tettem. Lefelé jövet a játszótérnél is volt egy kút, ahol szintén vizeztem magam. Jól esett, kellett a folyadék, meleg volt. Az erdő adott némi árnyékot, és hűs érzést, de érződött, hogy a hőmérséklet 30 fok körüli. Ezt a kört a kutas megállók miatt, és mert már az előbb említett 3. Kör hibáit szenvedtem, 1:27:53 alatt tettem meg.

6. Kör, az órám meghülyült!: 61,5 km-nél jártam, amikor csippant és elsötétült az órám kijelzője. Kikapcsolt. Frászt kaptam. Próbáltam újra indítani, de nem sikerült. Közben telt az idő. Megálltam, majd haladtam tovább. Már csak sétáltam, nehogy felbukjak, miközben próbáltam életre kelteni az órám. Szerencse, hogy addigra már ezt az útvonalat kanyarról kanyarra ismertem és navigáció nélkül is boldogultam. Az óra bekapcsolt, de nem talált gps jelet. Már-már feladtam, és mentem anélkül, majd jó 20 perc elteltével, meg kb 2 kilométerrel később végre zizzent egyet, hogy talált jelet. Újraindítottam a futás rögzítését. Nem tudom mi történt, próbáltam nem erre figyelni, de azért jól bezavart a gondolataimba, s a koncentrációmba ez a történés. Szóval kb 15-20 percet veszítek ezzel. A fenti pontot elhagytam és beért Bence. Onnan együtt mentünk vissza a Tettyére. Jól esett a társaság, mert elterelte a gondolataim az órámról, meg hogy mi is történhetett. Nem azon matekoztam, hogy megmaradt-e a trackem, meg hogy a mérés milyen. Futottam egy jó lassú kört, 1:42:13.

7. Kör, ezt még megfutom, ahogy jól esik: NedyBali velem tartott erre a körre. Jól éreztem magam, az előző kör kicsit pihentető is volt. Végig beszélgettünk, ami azt jelenti, hogy egyébként erőm és energiám is maradt még. Nem vittük túlzásba a felfelék megfutását, a frissítőponton is megálltunk csemegézni, majd mentünk tovább. Tudtam, hogy az időbe még egy kör fog beleférni, ezzel a céllal futottam itt és értem vissza 1:28:15 alatt, ezzel letudtam 86,2 kilométert.

8. Kör, az utolsó köröm a Tubesre: fejben elfogadtam és nyugtáztam, hogy az volt az utolsó felfelém és lefelém. 2 óra 20 perc volt a szintidőből, tudtam, hogy abba bőven beleférek. Elengedtem kicsit magam és teljesen lazára vettem ezt a kört. Amolyan búcsúzás is volt ez a Mecsektől egy kis időre. Bence eljött velem erre a körre, de előre figyelmeztettem, hogy nagyon laza lesz. Ott futkorásztam egész nap. Végre ki akartam élvezni. Megálltam a sípályánál és lenéztem a tájra. Kisétáltam a Kis-Tubesre, megnéztem a másik oldalát is a Mecseknek. Nem siettem és nem aggódtam semmin. Tudtam, hogy van időm. A frissítőponton beszélgettem, megköszöntem az egész napos bíztatást, és kedves szavakat, mert sokat jelentett, amikor beestem a pontra megmászva azt a 6,2 kilométert és 400 m szintet. A lefelén se siettem már. A cikk-cakk részben sem száguldoztam, csak amennyire jól esett. A lábaim picit éreztem a lefelétől és megtett távnak köszönhetően, de az a tempó kellemes volt. Amikor láttam valami szépet megálltam és szétnéztem. Beszélgettünk egész úton, összegeztem a nap történéseit és jó érzések töltöttek el. Az utolsó lefelét megfutottuk és beértem a célba, az utolsó köröm 2:08:21 lett. Ezzel valójában szinte kihasználva a rendelkezésemre álló időt, 98,4 km-t teljesítettem, 11:44:40-es célidővel.

Források:

Így jártam a siófoki félmaratonnal

Eltelt néhány nap a verseny óta, pihentem, hagytam ülepedni az élményt, hogy átgondoltan megírhassam a tapasztalataimat. Mindig nagyon várom a siófoki félmaraton versenyt, egyrészt azért, mert mindig ez az egyik célversenyem, másrészt valahogy jó kilépni a rakpartról, és itthon, de mégis más környezetben futni. Aki volt már ezen a kétnapos versenyen, tudja, hogy a pálya ideális, teljesen sík, és viszonylag kevés a fordító, szóval megfelelő helyszín az egyéni csúcsok megfutásának. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy többnyire az időjárás is kellemes, hűvös, de még jól futható, máris érthető, miért ilyen népszerű ez a félmaraton. 

A felkészülésem erre a versenyre korántsem az elképzeltek szerint ment

A tavaszi célversenyem után egyszerűen elvesztettem a fonalat, annyira odaraktam magam fejben a felkészülésre, hogy amikor végre lefutottam a versenyt, és a vártnál erősebb lett, egyszerűen motiválatlan lettem. A nyár nekem alapból nehéz időszak, nagyon megvisel a meleg és nehezen álltam rá a felkészülésre. Valahol szeptember környékén kaptam el igazán a ritmust, jókor jött az őszi felkészülési verseny, élveztem is és lendített rajtam egyet. Onnantól kezdve gőzerővel készültem, annyira, hogy sajnos nem figyeltem a jeleket, és belefutottam egy Achilles-ín gyulladásba. Van az a pont, amikor nagyon akarunk valamit és a testünk jelzéseit figyelmen kívül hagyjuk, de nagyon fontos, hogy ezeket mielőbb jelezzük az edzőnknek. Szerencsére még viszonylag hamar elkaptuk és az edzőm, Lőrincz Olivér jó ütemben vett vissza a terhelésből, így nem lett belőle egy elhúzódó sérülés. Azonban így is az amúgy is rövid felkészülés fontos részébe piszkált bele. Gyakorlatilag 5 hetünk maradt a versenyig, ami nem sok. Nem volt más lehetőség, mint növelni az intenzitást és az edzések számát. A minimális versenycél a 90 perc alatti teljesítés volt, ami tavaszhoz képest 2 perces javulást feltételezett. Nem volt kivitelezhetetlen, de nem is volt egyértelmű a siker. 

A felkészülési időszak végére már egyértelműen látszott, hogy az állóképesség meglesz hozzá, a kérdés az volt, hogy ki tudtuk-e gyakorolni a tervezett edzéstempót vagy sem. A csúcstempóim és a résztávok arra engedtek következtetni, hogy a 90 perc magabiztosan meglesz, így persze elindult a gondolat, hogy meg kellene próbálni valami erősebbet. A felkészülés végére meglehetősen elfáradtam és kérdés volt számomra, tudok-e regenerálódni a versenyre fejben és persze izomzatilag. Minden eléggé élére lett állítva a végére, bármerre dőlhetett. 

Mindig izgatott vagyok azokon a versenyeken, amikor tudom, hogy fejlődtem, de pontosan nem lehet megsaccolni mennyire. Ilyenkor kíváncsian várom, mit mutat majd az óra a végén, verseny közben folyamatosan számolom a részidőket és próbálom belőni, mi lehet a vége. 

Eljött a verseny napja

Igyekeztem sokat aludni, hidratálni, kicsit szénhidrátban dúsabb ételeket enni a versenyt megelőző napokban. Megijedtem, hogy az időjárás-jelentés 18 fokot írt napsütéssel, de szerencsére most is tévedtek kedvenc meteorológusaink és 11 fok, szemerkélő eső fogadott a pályán, ami nekem kicsit meleg, de végül is még futható. 

Aztán elindultunk. Az edzésadatokból 4 perc körüli kezdő tempó következett, így ezzel indítottam, persze azzal a kitétellel, hogy a legmagasabb engedett pulzust nem lépem át. Szerencsére a tempó/pulzus egység éppen egybevágott és nem is okozott nehézséget tartani a 4 perc körüli ezreket, ez ráadásul egybevágott az álomcéllal is, így elindult fejben a matek. Ez már csak azért is izgalmas volt, mert az óra GPS-e a házak közt összevissza ment, így kilométerenként számolgattam fejben, hol tartok. A reményeim valahol 7 kilométer között szálltak el, ahol bár a pulzusom nagyon stabil volt, elkezdtem érezni az izomfáradtságot és egyszerűen nem jött ki több belőlem. A tempóm szépen lassan csökkenni kezdett. 10 km környékén volt egy erős holtpontom, ott megfordult a fejemben, hogy kiállok és elkönyveltem, hogy durván eltaktikáztam magam és teljesen rosszul ítéltem meg a tempóm. Szerencsére pont akkor megláttam Maráz Zsuzsit integetni, aki a “nem is tudtam, hogy ilyen gyors vagy!” mondattal biztatott. Na itt már nem engedhettem el és ez a kis közjáték kizökkentett a mélypontról. Összeraktam magam fejben és újraépítettem a tempóm, amennyire az izmaim engedték.

Féltáv után kicsivel ráálltam egy triatlonista lányra, és kicsit vitettem magam, vagyis váltogatva húztuk egymást. Sikerült jó pár kilométerre flowba kerülnöm, csak raktam a lábaimat. 15 km-nél még 4:10-es átlag környékén mozogtam (már ha jól számoltam és ha jól jelölték a kilométereket), itt már láttam, hogy nehéz lesz elbukni a tervezett célt, de azt is, hogy nagyon-nagyon sokkal nem leszek alatta. 17 km-nél ismét elkezdtem lassulni, folyamatosan csökkenő pulzus mellett, ami egyértelműen azt mutatta (és a közbenső lassulások szintén), hogy egyrészt fáradtan mentem neki, sajnos a regeneráció nem sikerült, és, hogy nem volt elég idő gyakorolni a versenytempót. Egyszerűen nem volt elég kilométer a lábamban. (Itt zárójelesen arra kitérnék, hogy érdemes hallgatni a testünk jelzéseit és szólni az edzőnknek. Az utolsó edzéseim már nagyon nehezen mentek, ott észbe kellett volna kapnom, hogy pihennem kell, de persze nagyon akartam ezt a versenyt, így még ha nehezen is, de megcsináltam.) Azt gondolom, itt helyesebb döntés lett volna pihenni egy picit többet. Persze ez nagyon sokat nem változtatott volna a végeredményen, de talán ha így van, azt a 20 másodpercet be tudom hozni és egy picit szebb szám lesz a végén.

Már előttem a következő félmaratoni célom

A táv vége felé már erősen csökkent a pulzus, bőven az FM célpulzus alatt futottam, de a lábaim nagyon fásultak lettek. Az utolsó kilométeren (ismét megláttam Zsuzsit) tudtam még mozgósítani az erőtartalékaimat és picit megtolni, pláne, hogy az órán láttam, ha nagyon elszüttyögöm, nem lesz meg a célidőm. A vége 1:29:21 lett, ami végül is siker, mert a felkészülés elején nagyjából ez lehetett reális, de azért a fejben kialakult álomidő nem jött össze és emiatt csalódást éreztem. De azt hiszem, ezzel nincs baj, ez visz előre. Azt tudom, hogy nem tudtam kifutni magam és hogy hamarosan reális cél lesz 4 percesben végigfutni a félmaratont, de addig még sok tennivaló van. Például egy erős alapozás a télen. Talán, ha most sokkal jobb az idő, akkor ismét elveszítem a motivációmat, de most hajt az, hogy ott vagyok a kapujában valaminek, amit hamarosan el tudok érni, ha folytatom az utat. És ez így van jól, mert a versenyek csupán állomások, valódi végcél nincs, hogy is lehetne, így érdemesebb a versenyeket csak motivációként használni, de az igazi cél egy jó felkészülés, amit élvezünk és összhangban van a céljainkkal.

 (A táblázatban az eddigi félmaratoni időim, tempó szerint sorba rendezve)

Szeretek ilyenkor – amikor picit csalódott vagyok – számot vetni arról, hogy honnan is indultam és hol tartok. Épp 4 éve kezdtem el futni, és 3,5 éve dolgozom a jelenlegi Plandurance-szel, először Gergő egyéni tanítványaként, Plandurancerként Olivér szárnyai alatt. Emlékszem az első Vivicittámra 3,5 éve, ahol büszkén jöttem le a pályáról, a 2 óra 20 perces félmaratonommal 6:30-as ezrekkel. Az azóta lefutott 7500 kilométer, a nagy álmok: két órán belül kerülni, 1:45, 100 perc alá, 1:35, és most 90 perc alá. Amikor elkezdtem futni, azt mondtam, ha valaha két óra környékén futok majd, azzal boldog leszek hobbifutóként. Soha nem gondoltam, nemhogy 4 perc közeli, de hogy valaha 5 perc alatti ezrekben fogok futni. Azóta új álmok jöttek, de ami maradt, a töretlen bizalom a futásban. Hogy az vagy, amit beleteszel, hogy a határaidat te határozod meg, és ha tudsz érte tenni, meg fogod kapni. És ez nem valami különleges teljesítmény, nagyjából bárki képes rá, aki beleteszi az energiát. És persze, ha van egy felkészült edzője 🙂 Most az jár az agyamban, hogy basszus, még csak 4 éve futok. Olyan, mintha mindig is futó lettem volna…

Hogy mit érzek most a verseny után? Egyrészt izomlázat, ami emlékeztet, hogy amit tudtam megtettem. Másrészt azt, hogy azonnal ki akarok menni, és folytatni a munkát. Tudom, hogy most picit pihennem kell, így néhány napot adok a testemnek és a lelkemnek, de fejben már áprilisban járok, ahol megfutom azt az időt, amit mostanra álmodtam, és akkor már egy másik időt álmodok majd, amit ismét nem futok meg ott… csak később. És jól van ez így. 

Köszönöm a felkészítést Lőrincz Olivérnek, aki változatos módszerekkel igyekezett kihozni belőlem a maximumot, és mindenkinek, aki elviselte a heti 6 edzéssel járó sokszor fáradt, stresszes időszakot.

A kezdőkép Zákány Gergely fotója.