Valahol ott a Tihany előtti végtelen hosszú kerékpárúton lettem biztos abban, hogy
a világ csak egy összetört kép
és a vonal, ami mentén összetörték
az ezen a kerékpárúton húzódik éppen.1
Kiszakadtam a valóságból, nem értettem, hogyan lehet az, hogy a rohadék Tihany, meg a világörökség-része-telibevert-apátság folyamatosan előttem-mellettem van. Órák óta. Nyomorult és szánalmas, ragacsos, hosszú órák óta ott van Tihany, ha jobbra nézek.
Truman show
Nincs ennek semmi értelme, ennyire nem lehetek fostalicska, nem lehet erre más magyarázat, mint hogy az egész világ csak egy díszlet, amiben Truman Burbank-ként vánszorgok sérelmemre, míg a világ népe származástól és felekezettől függetlenül rajtam röhög és küldözgeti az emelt díjas sms-eket Stohl Bucinak. 65-35%-ra áll a szavazás, lehet otthon kanapéról tippelgetni, hogy a hülyegyerek beér-e ma Füredre vagy sem.
Betonbiztos akkor lett az elméletem, amikor a hórihorgas svéd giliszta negyedszer előzött meg. 
Tök biztos, hogy valami szponzorlogó van rajta és mutatni kell átalánydíjban. 100%, hogy ez a csávó csak egy kibaszott statiszta, normális futó nem öltözik 30 fokban UTMB szerelésbe, hosszú nadrág, hosszú póló, camelbak, tájoló, vízmérték, AZ-5 kapcsoló. Pont, mint amikor egy mugli színésznek mondják, hogy öltözzön futónak. Engem nem basztok át, parasztok! A másik bizonyítékom a Maya fátylára, arra, hogy az egész BSZM csak egy illúzió, az a szerb csávó csaja.
Egy ilyen kaliberű asszony,
tudod első lehetne placcon.
Nem jut az eszembe, hogy minek is bandukol
Zánkánál, vagy Akalinál, vagy hol!2
és némán tűri, hogy a szerb kisautó napról-napra egyre hangosabban dudáljon neki. Ilyen nincs a valóságban. Egy ilyen kaliberű asszony, tudod első lehetne a placcon. Engem, nem vertek át parasztok!
De Tihany még mindig itt terpeszkedik jobbra, kéregeti magát, incselkedik velem. Mindig éppen csak annyival úszik tovább, hogy ne érjem el. Nem tudom, hogy oldották ezt meg mérnökileg, biztos adja majd a Discovery a mérnöki csodákban, vagy hol. Alá van valahogy gépészkedve valami bődületes méretű állványzat és azon gurítja tízezer búvár, vagy tucatnyi repülőgépmotor mozgatja mellettem az egész félszigetet. De akkor jobban hullámozna a Balaton (vagy amit ugye Balatonnak hívok, de csak egy rohadék díszlet), meg a motorok hangját is lehetne hallani. Picsasetudja. Valahogy megoldották, van pénze ezeknek a kereskedelmi tévéknek, nehogy már ez legyen az akadály. Ha nem akarják, hogy rájöjjek, hogy mozgatják mellettem az egész kurva Tihanyt, akkor úgysem fogok rájönni. Parasztok!
Egy régi ismerős
Saztán, előjött régi barátom, a fájdalom. Valahol az első napon, 21-22 km környékén jelentek meg először különböző fájdalmak, amikor kiadtam Misit a babakocsival. Nagyságrendileg tizenhárom darab. Ez a tizenhárom aztán felváltva jelentkezett, itt-ott, de csak azért, hogy gúnyoljanak, hogy egyre nagyobb elánnal belemondják az agyamba, hogy
– Fostalicska vagy, felkészületlenül jöttél ide, maradtál volna inkább otthon, de ha már eljöttél, akkor inkább most azonnal csomagold össze Misit meg az asszonyt és kullogjatok haza!
A harmadik nap közepére itt Akali meg Zánka környékén ezek a hangok már aránylag hangosak lettek, egyre jobban befészkelték a fejembe magukat.
– Hagyd itt ezt a baromságot, menj haza, kapcsold be a tévét, fogd ránk, fájt mindened, tök érthető, hogy el akartad kerülni a komolyabb sérülést, reális felnőtt döntést hoztál. Igazi hős a lófaszt, puhapöcs!
Leginkább két fájdalmat bírtam megkülönböztetni: a jobb lábfejem és a bal achillesem fájt a legjobban. A jobb lábfejem minden áldott lépésnél nyilallt, volt, hogy úgy, mintha csak egy gumikalapáccsal vágott volna oda valaki csupa szeretetből, de volt úgy, mintha élesen egy késsel döfködné csak úgy finomutalásféleképpen. Az achillesem is bejárta a fájdalom-sinusgörbe minden pontját, de még a legfájdalmasabb ponton is épp elviselhető volt annyira, hogy tovább tudjam tenni a bal mellé a jobb lábamat, aztán megint a balt.
Aztán valahol Tihany mellett a végtelennek tűnő kerékpárúton elpattant az agyam és felhívtam Enikőt, hogy menjünk haza innen a picsába, elegem van, beleszarok én ebbe az egészbe, otthon akarok lenni, kiülni egy kicsit a kertbe, meg kellene permetezni már a cseresznyefákat egyébkéntis, megint tele lesz kukaccal! (Enikő éppen Misit etette, vagy altatott, mondta, hogy ok, utána értem jön.)
Ok, sebaj a döntés elhangzott, ami csattant az puffant, felhívom Olivéraput, hogy ne a netről tudja már meg, hogy részemről azt mondom a BSZM-nek, hogy helló!
– Hahó, szerintem a magam részéről feladom ezt a szart, fáj mindenem. Az achillesem szétszakad, a lábfejem minden kibaszott lépésnél úgy fáj, mintha tőrt döfködnének bele.
– Aha, szóval már meg is van a kifogás.
– Meg a faszom– gondoltam magamban – Nem nyafogás, tényleg fáj!
– Mennyi van még hátra, beérsz szintidőn belül?
– Nem tudom, 8km és másfél óra. Ezt a kurva Tihanyt nem tudom elhagyni három órája, de be tudok sántikálni szintidőn belül (nem tudom ki beszélt a számmal, én már 3 és fél perce meghoztam a döntést, hogy abbahagyom a picsába, most meg itt matekozunk).
– Ok, akkor menj be, csináld meg a mai napot, zuhanyozz le, egyél valamit és hívj fel este, ha fel akarod adni még akkor is feladhatod.
Letettük.
Nem volt több kifogás
Letettük és abban a szent másodpercben elmúltak a fájdalmaim, mintha sose lettek volna. Ma sem értem, hogy lehet ez! Valahol tompán még jelezték, hogy nem álmodtam az egészet, de simán futhatóvá vált a helyzet, visszaelőztem a svéd gilisztát ötödjére és pár perc múlva, amikor Enikő hívott, hogy akkor hova jöjjön értem, addigra már a tihanyi kereszteződésnél futottam át a zebrán és Tihany mögém került, mondtam, hogy ne jöjjön, beérek.
Füreden már aránylag értelmes futómozgással beértem, este lezuhanyoztam és másnap minden mindegy alapon a saját tempómban, végig futómozgással, nagyságrendekkel jobban mozogva megcsináltam a BSZM-et! Az utolsó nap úgy futottam, hogy büszkén felemelt fejjel tudtam otthagyni a Balatont. Tudtam és azóta is tudom, hogy már a nevezésnél elbasztam az egészet, nem készültem fel méltó módon a versenyre, de aztán kikeveredtem valahogy és megcsináltam. Apu büszke mellkasa vagyok, de van mit tanulnom az esetből. Ahogy máskor nem megyek egyszál futócuccban, futóedzésként a hóhatár fölé, úgy asszem, egy ideig a BSZM közelébe sem megyek.
Amikor a futásra gondolok, ezek a pillanatok maradnak meg. Nem az eredmények, nem a befutók, nem a helyezések és nem az érmek. Ezek a harcok, gondolat-párbajok magammal. Ezek a pillanatok, amikor valahogy felülkerekedtem magamon, amikor a psziché elűzi a fájdalmat, amikor a gondolat erősebb, mint a test. Amikor egyértelművé válik, hogy a futás nem sport. A futás spirituális élmény, egy út, hogy megismerd önmagad, hogy felismerd, hogy valójában nincsenek korlátaid, vagy ha vannak, akkor azt te magad állítottad magadnak. Ha ezen az úton jársz, akkor sokáig maradsz, mert önmagad számára mindig kihívás leszel, ebben a valóságban nem érdekel senkit a tempód, a pulzusod, a súlyod, a helyezésed, csak te vagy és a célod: önmagad legyőzése. Nulla, vagy egy.
