Hogyan is kezdődött?
Csak a szokásos „soha sem szerettem futni” mondattal tudom indítani ezt a fejezetet. Sportmúltamat tekintve nagyjából általános iskola 5. osztályáig heti 3 úszás, ami említésre méltó. Tulajdonképpen a gimnáziumi éveim és az egyetem első felében a kötelező testnevelés órákon kívül mást nem nagyon csináltam. 2015. nyarán sok-sok sportolástól mentes év után megfogalmazódott bennem, hogy találnom kell valami rendszeresen űzhető, általam élvezetesnek titulált sporttevékenységet.Fogalmam sincs, hogy miért pont a futásra esett a választásom, de ezt találtam a legegyszerűbben kivitelezhetőnek. Hiszen nem vagyok sem időhöz, sem helyhez kötve, úgy alakíthatom, ahogy nekem megfelel és eleinte egy futócipő is elegendő hozzá. Természetesen nekem sem voltak könnyűek az első próbálkozások, ennek ellenére csak-csak újra útnak indultam. Elsőre 2-3 km-t futottam. Aztán elhatároztam, hogy szeptembertől heti 3-szor futócipőt húzok és ehhez tartottam is magam egy-két kivétellel (pl. megfázás). Valahogy szembejött velem egy versenykiírás, egy szeptember végi versenyé a debreceni Nagyerdőn, ahol 5,2 km-es távon is lehetett indulni. — Ó, hát 5 km-t már le tudok futni! – gondoltam magamban. A nevezési díj annyira kedvező volt, hogy úgy voltam vele, már csak a poén kedvéért is megéri és legalább megtapasztalom milyen a versenyélmény. Néhány ismerőssel viccelődtem a verseny előtt, hogy „jaj, az eredményhirdetés nem számít, hogy mikor van, mert úgysem fog érinteni engem”. Aha… azt te csak hitted! Futás közben nem igazán voltam tisztában a helyezésemmel és egyáltalán nem is foglalkoztatott, csak minél hamarabb a célban szerettem volna tudni magam. Beérkezéskor az érmeket osztó hölgy kért, hogy mondjam már meg a nevemet, mert harmadik lettem. Néztem értetlen fejjel és válaszoltam. Azt hiszem, nem meglepő, ha azt mondom, ez elég löket volt ahhoz, hogy emellett a sport mellett teszem le a voksom.
Korai szintlépés
Ha már ilyen jó élménnyel indítottam az amatőr futóversenyeim sorát, nem volt kérdés, hogy keressem-e a következő kihívást. Tulajdonképpen 7 hónappal később már lefutottam az első félmaratonom, ami önhibámon kívül picit hosszabbra sikeredett… 23,4 km-t 02:19:14 alatt tettem meg. Utólag visszatekintve korai volt még akkor ilyen távot teljesítenem. 2016-ban még egy félmaratont (02:05:23) követően már a következő célon járt az eszem, a SPAR Maraton 30 km-es távján. Mondanom sem kell, hogy a kivitelezés egy évvel későbbre csúszott, ellenben gazdagabb lettem egy jó kis talpi bőnye gyulladással.
A korábbi cél teljesítése
A következő évben próbáltam kicsit több ésszel csinálni a dolgot. Ebben az évben is két félmaratont teljesítettem, majd júniustól kezdve heti 2 crossfit edzés, 2 rövidebb és egy hétvégi hosszabb futás – plusz egy államvizsga – mellett októberben csak legyűrtem a 30 km-es távot 03:02:51-es idővel.
Vajon mi jöhet ezután?
Azt hiszem, nem meglepő, ha azt mondom, hogy maratont akartam futni. Sajnos csak akartam. Hiába kértem edzéstervet, úgy éreztem, hogy nem arra készülök, amire én szerettem volna. Nagyjából heti 2 résztáv és egy fokozó vagy egyenletes tempójú futásom volt, emellett maradt a heti 2 crossfit edzés és még úsztam is egyszer 1-2 hetente. A 2018-as Vivicittán már sikerült ugyan lefaragnom az előző félmaratoni időmből (02:02:45), de a 2 óra alatti teljesítés (02:00:26) még mindig váratott magára. Aztán persze mivel nem bírtam ki, hogy ne vegyem a kezembe az irányítást, sikeresen belehajszoltam magam egy újabb sérülésbe. Ekkor úgy éreztem, mintha talán el is vesztettem volna a futásba vetett hitem, mintha a testem cserben akart volna hagyni (miközben tudom, hogy mindezt csak magamnak köszönhettem). Ezt követően gyakorlatilag 2018. augusztus közepétől nem futottam rendszeresen, kb. havi 10 km-t sikerült a lábaimba tenni januárig.
Ez a nekem való edzésmódszer?
Sok jót hallottam a pulzuskontrollos edzésekről és mindenképpen ki szerettem volna próbálni. Januárban láttam a Plandurance Facebook oldalán egy Vivicittára felkészítő akciót. Mivel úgyis tervben volt a „Vivi”, úgy gondoltam, most vagy soha! Izgatottan vártam az első konzultációt, ahol Gergő rögtön vázolta, hogy heti hány edzés az, amivel fejlődni fogok, és amivel az ez évi fő versenyemen jól teljesíthetek. Tudtam, hogy az elején nagyon nehezen fogom viselni a lassú tempót. Bevallom, van, hogy unom és van, hogy nincs kedvem, de csak egy dologra tudok gondolni ilyenkor, hogy miért vagyok ott és miért csinálom ezt. Van egy célom, amiért megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni. Szóval… zsebre tettem az egóm és tűrtem a 7 perc feletti ezreket. Heti 3 edzéssel indultunk, mivel sajnos hónapok maradtak ki, egy hónap után már 4 edzéssel folytattuk. A tempóm javult ugyan, bár egy idő után rájöttem, hogy teljesen értelmetlen ezt figyelni. Nem igazán tudtam mire számíthatok a Vivicittán. Bíztam Gergőben és tudtam, hogy most már meg kell lennie annak a 2 óra alatti időnek…. és így is lett. Az új félmaratoni PB-m: 1:49:59.
Mit adott nekem a pulzuskontroll?
• A kulcsot a sérülésmentes készüléshez.
• A folyamatos fejlődés lehetőségét.
• Magabiztosságot az edzések és versenyek során.
Összehasonlítás:
2018 | 2019 |
· heti 3 futóedzés (ebből 2 résztáv) | · heti 3, majd 4 futóedzés (pulzuskontroll) |
· heti 2 crossfit edzés | · heti max. 1 crossfit edzés / törzserősítés |
· heti 1 úszás | · testsúly: 52 kg (jelenleg) |
· testsúly: 58 kg | · 165 cm |
· 165 cm |
(A súlyomat az étkezésem megváltoztatása is nagyban befolyásolta, nem csak az edzéseimben történt változások 😀 )