Szóval 11 éve már, hogy 2010-ben elkezdtem sétálni és nagyon, tényleg nagyon lassan kocogni. Bárki bármit is gondol, én emlékszem, hogy honnan jöttem és emlékszem az első bizonytalan “edzésekre”. Ott kocogtam a dunakeszi utcákon és nagyon nehezemre esett a város széli kutyasétáltatós kiserdőben magam számára kijelölt 3(!) kilométert megtenni.
Egy év alatt 5 kilométer
Emlékszem, amikor az első hetekben 27 perc alatt teljesítettem ezt a kört, de utána nagyon sokáig nem tudtam 30 perc alá menni ezen az útvonalon. Csalódott voltam és utáltam magam (ezt az önmarcangolós skillt mi már kimaxoltuk), mindig a pillanatnyi napi formám alapján ítéltem meg az állapotomat, de a változás nagyon lassan jött.
2010-ben 136 darab átlag 3,9 km távú sétálásom/kocogásom volt 10’21”-es tempóban! (Ha még nem futsz és nincsenek automatikusan a fejedben a tempóhoz tartozó sebességek, akkor elmondom, hogy ez a 10 perces tempó egy sima utcai gyaloglás sebessége, semmivel nem gyorsabb) A 2011-es diagramokat nem másolom ide, de májusban, azaz majdnem másfél év után gyorsultam 7’30”-as átlagtempó alá.
Emlékszem, hogy 2011. januárja környékén (ekkor már egy éve futottam!) a dunakeszi tópart lakópark (amit szerintem csak én hívok így) felé futottam a már megemelt 5 kilométeres távú körömön, amikor arra gondoltam, hogy szerintem sohasem fogok eljutni oda, hogy egyben belesétálás nélkül futok 5 kilométert. Másfél év kellett hozzá. Nekem.
Élet 5 kilométeren túl
Aztán mi lett utána. Futottam egy rakat félmaratont és maraton, futottam 6 órás versenyeket, futottam Dupla Élményt (73km és 3200m+ a Mátrában). Futottam 3:33-as maratont és 1:37-es félmaratont, futottam 100-as heteket és 400-as hónapokat. Nem volt soha olyan verseny vagy edzés, amit annyira megterhelőnek éreztem volna, mint az első 3 kilométeres futásokat a dunakeszi réten.
Ha büszke vagyok valamire, akkor arra, amit akkor tettem. Arra a kicsinek látszó, de hatalmas 136 döntésre 2010-ben, amit akkor kellett meghoznom. Akkor minden lépésért, minden kilométerért nagyon komolyan meg kellett szenvednem és meg is szenvedtem.
15 év lustasága 200 méterben
Minden megtett méteren 15 év lustaságát és minden kilóját cipelnem kellett. Sokszor álltam meg, mert egyáltalán nem bírtam tovább, nem volt levegőm, sajogtak az izmaim és volt olyan is, hogy úgy éreztem, hogy ha fegyvert tartanának a fejemhez, akkor sem tudnék tovább futni. Ilyenkor sétáltam 2-300 métert és újra indultam, nem adtam fel.
Akkor 115 kilósan ezek a saját magamon aratott kis győzelmek acélozták meg a lelkem, magabiztossá és erőssé tettek. Ehhez képest a maraton meg az imént felsorolt versenyek lefutása már egy szisztematikus edzésmunka, egy aránylag edzett csávó reálisan teljesíthető feladata volt.
A futástól én azt tanultam meg, hogy minden nap magammal versenyzek, ha legyőzők valakit, az is csak én lehetek, így persze a győztes is mindig én vagyok.
Sokan vannak, akik többet, gyorsabban futnak, mint én, de ha egy kis eszük is van, akkor ők is magukkal versenyeznek és nem velem. A valódi győzelem: a fejlődés. A saját tegnapi, vagy az egy hónappal, egy évvel ezelőtti énem legyőzése.
Mindenhogyan győztes leszel
Használjuk ki, hogy ez a húszas, harmincas, negyvenes éveinkben még aránylag könnyen megy, utána majd egyre nehezebben. Murakami Harukitól tudom, hogy ez a tendencia elmúlik és lesz idő, amikor az évek majd legyőzik a testet, de addig még igenis bennünk van a fejlődés lehetősége. Nekem ez ad motivációt a mindennapokra.
Hiszem, hogy mindenkiben ott rejlik az egészségesebb és magabiztosabb, boldogabb énje. Akkor is, ha százhúsz, százötven vagy akárhány kiló vagy, csak egy nagy elhatározás kérdése, hogy mikor válik belőled maratonfutó, ironman, vagy bármi más, amit most elképzelhetetlennek tartasz.
Hidd el, igazán büszke nem arra leszel, hogy lefutottad a maratont, vagy megcsináltad az ironmant, hanem arra, hogy százhúsz, százötven, vagy akárhány kilósan meghoztad azt az egyetlen egy döntést, hogy adsz még egy esélyt magadnak.