Kilenc év. Egy híján 10. Jövőre nagy bulit csapunk, mert 2011. április 29-én döntöttem úgy, hogy blogot indítok arról, hogyan változtatta meg a futás az életemet addig. Arra legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy az csak a kezdet és 9 évvel később itt leszünk. Itt, Európa egyik legnagyobb istállójában, ahol futók százai dolgoznak az egészségesebb, boldogabb életért. Velem tartasz egy nosztalgia körútra?
A hitvallásom azóta sem változott. Minden edzéstervezés, minden munka során ez a mondat cseng a fejemben azóta is: szeretnélek motiválni, hogy fuss, és ha nem tudsz még futni, ne keseredj el, hanem gyalogolj! Kezdj el mozogni és ne add fel! Jó eséllyel sokkal jobb állapotban vagy, mint ahonnan én indultam…De honnan indultam?
2009. ősz.
124 kiló. Ennyi vagyok. Olvasom a futóblogot az elejétől a végéig, nem tudom, hogy kerültem ide, de magával ragad. Minden posztot, minden kommentet elolvasok. 124 kilósan, a fotelből, térdemen a laptop, a tévé a háttérben megy, csak hallgatom. A távirányító kényelmesen a hasamon. Úgy ülök a fotelben, hogy ha 30-40 centi magasra feldobom a TV távirányítóját, akkor becsapódik, vet némi hullámot, aztán úgy marad, megáll a hasamon. Jó játék, hülye gyerekeknek. Olvasom a futóblogot. Zsola története, basszus, ez a srác nálam is kövérebb volt és sikerült lefogynia. Szégyellem és utálom magam. Rólam gyakorlatilag nincsen fénykép évek óta. Mindenkinek tiltom, hogy fényképezzen, a családi fotókon takarom magam, a Facebookon a macskám fotója a profilképem. Lehet, hogy futnom kellene, de hát 10 métert sem tudnék, meg annyira unalmas, mindig is utáltam az edzéseken, de jó lenne megint valamire pénzt költeni, széthajtom magam a munkában, éreznem kell, hogy élek, éreznem kell, hogy van miért dolgoznom, ha másért nem, akkor felesleges szarokért, a fogyasztói társadalom rabja vagyok. Temérdek kaja és felesleges cuccok. Van itt valami csili-villi kütyü? Van. Chip, iPod, speciális futócipő. Franc tudja. Költsünk egy valag pénzt, aztán majd lesz valami.
2009. karácsony.
Nevelőapám meghal. 54 évesen Szív. Testvére fél éve halt meg. 56 volt. Szív. 120kg felett vagyok. 31 évesen. 20-25 év van hátra? Kevesebb, mint amit eddig éltem? Dr. House a tévében: “Nincsenek kövér öregemberek”. Anyád! Apu temetésén nem ismernek fel a ritkán látott ismerősök – focista kamaszként láttak utoljára. Amikor Anyu bemutat nekik, hogy “Ő a Gergő”, akkor is csak hitetlenkedve méregetnek, nem hisznek a szemüknek. Rettenetes érzés. Basszus. Ki volt az a srác, aki futott? Zsola. Katt.
2010. január
Cipő megvan, Garmin FR-305 megvan, chip megvan, téli futónadrág megvan. Csak el kellene kezdeni valahogy. Próbáljunk meg futni egy kerítésnyit. 50m. Nem megy. Basszus. Gyalogoljunk. Az megy. (2010. január és június között 337km-t tettem meg, zömében gyalogolva, a végén néha, néha óvatosan már belekocogva, a nyáron már volt olyan “edzésem” ahol 14km-t tettem meg úgy, hogy 800m kocogás, 200m séta, egyáltalán _nem_ciki_ ha belesétálsz. Tényleg.)
2010. november
117kg vagyok, gyalogolok, kocogok, de nagyon nem rendszeres, sokszor kihagyom az edzést. Ez így nem lesz jó. Tárgyalásokra járok, napi 100 céges teendőm van, azokat lelkiismeretesen megcsinálom, szép is lenne, ha nem csinálnám meg. Jó lenne, ha a futást is ennyire komolyan tudnám venni… Basszus. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve beütemezem az edzéseket (Nikerunning 5K edzésterv) a céges naptáramba, november 7. Azóta nem hagytam ki edzést. Szánalmas, hogy ilyenhez kell folyamodnom, de működik. Pár hét után azt veszem észre, hogy akár el is hagyhatnám a naptárat, beépült az életembe a “futás”. Futok karácsonykor, futok szilveszterkor. Rengeteget dolgozok, de napi 12-14 óra munka után is lemegyek futni, a legtöbbször éjszaka. Én vagyok az egyetlen aki fut ebben a városban, senki sincs az utcán, szemerkél a hó, a villany sem világít már ki az ablakokon, mindenki alszik. Én futok. Büszke vagyok magamra. Évek óta nem éreztem ilyet. Talán még soha. Aztán egyik este nagyon fáradt vagyok. 10 után érek haza, lefürdök és lefekszek aludni, pedig aznap futnom kellene. Fejem a kispárnán. Forgolódok. Basszus. Nem hagy nyugodni az új énem, kikelek az ágyból, átöltözök és elindulok futni. Nincsen kifogás. Semmi. Null tolerancia. Rá pár hétre bemondják a rádióban, hogy aznap lesz az év leghidegebb éjszakája, abban a másodpercben döntöm el, hogy aznap éjjel futni fogok, pedig nincs “edzésnap”, de ha ma elmegyek, akkor a lusta énem nem kerekedhet máskor sem felül, legyőztem.
2011. január
113kg vagyok, nézegetem a versenyeket. Vivicittá. Ez meg mi? Mikor, hol? 12km és 7.30-as tempóban záróbusz. Atyaisten. 12km 7.30-as tempóban. 8.30 felett vagyok, belegyalogolok a 2-3km-be is, lehetetlenség ennyit ilyen tempóban futni… Kattintgatok, edzéstervek. Monspart Sarolta 10 hetes edzésterve a Vivicittára. Sikerülhet? Kizártnak tartom, de benevezek, abból baj nem lehet. Végigfutom a 10 hetes edzéstervet, az utolsó két hétben már van 10km-es edzésem 7’11”-es tempóban és egy 7.6km-es edzésem 6’45” tempóban. Kicsit megnyugszom, de rettegek a záróbusztól.
2011. április 10. Vivicittá
111 kilóval és 1:11’30”-as idővel 6’26”-os űrtempóval sikerül beérnem a versenyen. Nem ismer senki, egyedül téblábolok, a mozgásom nem acélos, de boldog vagyok:
A hangulat annyira magával ragad, hogy aznap eldöntöm, hogy amint lehet megyek tovább, csak versenyről versenyre szeretnék járni, csak futni és futni. 04.26-án egy jó edzés és a nagy lelkesedés odáig fajul, hogy itt a blogon megkérdezem mennyire lenne gáz, ha neveznék a szeptemberi félmaratonra. Szasza válaszol. Nekem. A Szasza. Ennyit: “Simán”. Velem kommunikál a Szasza és ennyire biztos benne, nem magyaráz, nem kérdez, kijelent. Viccelsz, mókázol? 12 perc múlva már be voltam nevezve 🙂
2011. április 29.
Éjjel átkattanok. Minden profilképemet kicserélem a legdurvább 124 kilós képemre, elindítom a blogot. Régi osztálytársak, ismerősök elől eddig kifejezetten bujkáltam, de az új életmódomnak már kezdenek nyomai is lenni, már fel tudom magam vállalni, sőt kezdek büszke lenni arra, hogy honnan indultam. Fényképezem, fényképeztetem magam. Mindig a végletek.
2011. június 24-26. Ultrabalaton
106 kiló vagyok. A futóblogon kiírt csapatkeresésre az utolsó pillanatban jelentkezek, csak virtuálisan van nagy arcom, de valójában csak egyedül futok Dunakeszin és nem akarom, hogy bárki is lásson, vagy leszidjon, hogy lassú vagyok. Magabiztosságomnak pont ott van a határa, ahol már másokkal kellene együtt futni. Félek a csapattársaktól, félek az ítéletektől, félek, hogy lassabb leszek, mint ők és nem érzem majd jól magam. Ehelyett mit kapok? Már az első pillanatban is támogatást, szeretetet és óvó figyelmet a blogon, személyesen, mindenhogy. Az UB minden pillanata a csapatról, az összetartozásról a közös erőfeszítésről szól. A blogom címéből kiindulva mindenki köcsögözik mindenkit, olyan emberek, akik pár hete még nem is ismerték egymást, most büszkék arra, hogy “Köcsögök” lettek. Hihetetlen. Az UB-n visszavonhatatlanul futó lettem.
Az UB utáni időszakban ugyanúgy minden edzésemről naplózok, dübörög a blog, egyre ismertebb futóblogger arc vagyok. A Nike futóklubban már első nap ismerősként és évezredes barátként üdvözölnek a nagyok. DaMartian, Bitliszbá, Szasza, Azilinha, Sanyosz hihetetlen az a nyitottság és barátság, amivel fogadnak, úgy érzem nem szolgáltam rá semmivel. Járok versenyekre, szenvedek a Délibábon:
Másnap Tatán futunk a “Köcsögökkel”, ahova már DaMartian is velünk tart. DaMartian nem csak, hogy velünk tart, hanem velem is fut “bemelegítésként” a tatai körömön. El is futom annyira, hogy a befutónál 194-es pulzussal kóválygok:
Ezután egyre többet járok a futóklubba, Nike Fuss rendezvényekre, rengeteg új barátom van. A Fuss Normafán két lány mellém ül, nem ismernek meg, de amikor valaki Dagadt Köcsögnek szólít, akkor felsikítanak, hogy “Úristen, Te vagy a Dagadt Köcsög?” Hihetetlen. Poénból megkérdezem DaMartiant, hogy lehetne-e saját DK pólóm, hogy felismerjenek a rajongók 🙂 innen indult a pólóprojekt. Egész nyáron készülök a szeptemberi félmaratonra, a fogyás meg-megtorpan, de a félmaraton előtti pénteken sikerül 100kg alá mennem.
2011. szeptember 4. Nike félmaraton
A félmaratonon a nagy meleg miatt nem tudom kifutni ami bennem van, bármit is tudtam futni edzésen, a pár hete elvégzett terheléses vizsgálaton kiderült, hogy a túlsúlyom miatt terhelés alatt nagyon magas a vérnyomásom. A doki azt mondta ne fussak melegben… A félmaratont végig az anaerob zónámban futom. 2:05’24”. Csalódott is lehetnék az időm miatt, de ha jól belegondolok fél éve még a 12km-es 7’30” as tempótól rettegtem és 5km-t nem tudtam lefutni egyben, most meg azért mégiscsak 6 perc alatti tempóban toltam a félmaratont. Mint a legtöbb kezdő futónál, nálam is van, hogy nem reálisak az elvárásaim magammal szemben, túlságosan magasra teszem a lécet, túl türelmetlen vagyok. Ilyenkor mindig van valaki aki helyretesz, javasol, a földön tart. Vasárnap ráébredtem, hogy sikerült egy mini közösséget összehozni, saját Triós csapatunk volt és összesen nyolcan futottunk DK pólóban a félmaratonon. Közösség született, egy elhízott otthonülő és munkamániás informatikusból egy futóközösség központi figurája lettem. Köszönöm nektek, hogy mellettem vagytok!
2011. szeptember 9.
Ülünk AD-vel és Szaszával egy belvárosi étteremben és meghívnak szerzőnek a Futóblogra, forog velem a világ. Nem tudom hogyan kerültem ide, olyan, mint egy álom.
Moós Gergely vagyok. DK. 99.7kg. Innen már menjünk együtt tovább!
2020. április 29.
Moós Gergely vagyok, a Plandurance társlapaítója és futóedzője.
