Múlt héten arról beszéltem, hogyan tudsz saját magadra tök felesleges nyomást tenni a futással kapcsolatban, és most itt az ideje, hogy tiszta, bubimentes vizet öntsünk a pohárba a téged körülvevő világból érkező tök káros behatásokról.
Elindultál, végre futsz, gyűröd le a kilométereket. Látszik is már az edzés nyoma, fittebb, vékonyabb és magabiztosabb vagy. Ezen felbuzdulva ki is lépsz a fényre, tolod fel a Facebook- és Instapajtiknak a fotókat és edzésadatokat, és ezzel hatalmas nagy veszedelmedet öntesz a fejedre.
Jönnek ugyanis az okostojások, ha kell, ha nem. Többféle okostojás létezik, már mutatom is.
A féltő okostojás
Ez a típus észreveszi, hogy változtál és az életmódváltó gömbvillámos fogadalmad végül sikeresnek látszik. Rádöbben, hogy ez leginkább számára mutat tükröt, hogy éppen ennyi idő alatt akár neki is sikerülhetett volna. Nem azt látja, hogy te mennyi munkát beletettél abba, ahol tartasz, csak azt szeretné, ha te is leginkább nem csinálnál semmit, mert akkor megnyugodhat, hogy neki sem kell.
Ebből aztán jönnek olyan mondatok, hogy:
- Jajj, drágám, egyél már valamit, olyan betegesen vékony lettél. Nem egészséges így.
- A futás biztosan nem egészséges, meg fogsz sérülni, szétvered a lábad, nem kell úgy rohanni.
- Futás? Miért kerget valaki? Én csak a busz után futok, ja nem… még a busz után sem…. Haha.
A rajongó okostojás
Ez a másik fajta okostojás sokkal károsabb. Ő a rajongó. Nappalija napos végébe húzott IKEA kanapájáról osztja neked a lájkokat minden futásodra. Ahogy a folyók a köveket, úgy simítják el a realitásérzékedet hosszú kitartó munkával és ha nem figyelsz, akkor elhitetik veled, hogy hiába futsz még 8 percesben, neked a félmaraton felé kell venned a jobbost.
Elhitetik veled, hogy no pain no gain (tegyél nekem egy szívességet és aki ilyet mond neked, azzal az egészséged érdekében soha többet ne állj szóba). Elhitetik veled, hogy nincs más fontosabb az életben, csak az hogy meglegyen a celldömölki seggrepacsi félmaraton vicces befutóérme.
Váltócsapat szelleme okostojás
Értem én, hogy kedvenc könyved a Három testőr volt és értem én, hogy egy mindenkiért és mindenki egyért. Értem én, hogy lassított felvételben fújja majd a szél a hajtincseidet az UB befutón, amikor a csapattársaiddal kart karba öltve befuttok egy csodás fotó erejéig, de ha jót akarsz magadnak, akkor az egészségedet akkor sem kockáztatod, ha a CSAPATnak rád van szüksége.
Számos esetben próbáltam már felnőtt embereket lebeszélni egy-egy irreális távról, irreális vállalásról. Van, akit sikerül, van, akit nem. Aminek aztán szintén sírás lesz a vége. A csapattársak vasárnap már kényelmesen és elégedetten dőlnek be az ágyba, neked meg esetleg fél éved kimarad, mert túlvállaltad magad, vagy sérüléssel indultál el. Volt ennek valami semmi értelme? (A kérdésben elrejtettem a választ.)
Én úgy gondolom, hogy az egészségünkért futunk. Azért, hogy boldogabb, fittebb és egészségesebb emberek legyünk és ha már megszereztük akkor minél tovább meg is tartsuk. Miért kockáztatnánk ezt azzal, hogy másoknak akarjunk megfelelni? Az egész életünk arról szól, hogy megfeleljünk, lenyűgözzünk, bizonyítsunk számunkra fontos, vagy éppen tök érdektelen embereknek. Ne hozzuk be a futásba is ezt. Csak magadnak, csak a saját elvárásaidnak akarj megfelelni és ha valakitől tanács kell, hogy hogyan tovább, az ne egy instapajti, hanem inkább az edződ legyen.
