Na kérem, bocsánat, hogy elkallódtam itt a bloggal az elején, feszül az a kurva gumikötél és itt van a luxusból nőtt kis kappanhájam köré tekeredve, és ránt vissza a munkamániám bugyraiba. Akárhogy is ragozom, kiesett megint a napi rutinomból ez a blogolás, dolgoznom kell rajta, energiákat kell mozgatnom, hogy csináljam és hogy menjen.
Aztán van olyan, hogy flow-ba kerülök, elég egy jó mondat, egy jó fordulat, hogy beleszeressek saját magamba, hogy átkapcsoljak író üzemmódba. Drogozni kellene, de puhapöcs voltam hozzá mindig, még egy kurva füves cigit sem szívtam soha, sőt ha itt tartunk, cigit is csak egyszer a Kőbánya-Kispest-Dabas vonalon Ócsa magasságában a 2. osztályú kocsi kétes tisztaságú wc-jében. Szívtam kettőt, aztán mondtam, hogy kössz, erre garantáltan nem fogom elkölteni a még nem is létező keresetem, nem létező tört részét sem. Így nem lettem dohányos 16 évesen és így vagyok puhapöcs. Maradok magam számára börtön.
Szóval az van, hogy át tudok kerülni a mentális kerítésem túloldalára mindenfajta tudatmódosítók nélkül is, most engem ez a kurva bringa dobál át rajta nap mint nap. Egyre azon veszem észre magam, hogy elmegyek másfél órát tekerni és vigyorgok, mint a vadalma, tekerek, élvezem a szelet és úgy nagyságrendileg szarok bele a világba. Nem érdekel a covid, nem érdekel semmi szar, de kicsit feláll egy magas peremű hátsókerékre… Megyek és nem érdekel, ami lehúzhatna, csak tekerek és csinálom az edzéseket, amiket Szabolcs kolléga elkövet a TrainingPeaks-emben sérelmemre.
No para, persze futok is, mondanám, hogy futni szar, de nem akarok hazudni. Igenis vannak kurva jó edzések, nem is jó megfogalmazás ez, hogy jó edzés, hanem inkább olyasmi, hogy ott vagy, jelen vagy és semmi pénzért nem lennél máshol. Érzed, hogy jó helyen vagy, jó, amit csinálsz, élvezed, hogy élsz, hogy futhatsz, hogy egészséges vagy, hogy szabad vagy. 9 hete futok, ma volt az első ilyen. Persze ehhez az kellett, hogy új helyen fussak, terepen fussak és hogy az új futásra vett telefonomon (iPhone SE (2016)) ne legyen beállítva a slack, a gmail, a messenger, a whats up, meg a többi distractor. Egyedül maradtam, csak én meg a futás. Újra csak kettesben voltunk, könnyed másfél órára. Egy munkanap kellős közepén, tele új tervekkel, apaként egy csodálatos családdal. Mi a fasz a boldogság, ha nem ez?
(Na és akkor most lehet tenni megint egy gyámoltalan kísérletet arra, hogy megfejtsük, hogy akkor most szeretek-e futni, vagy nem szeretek? Miért van az, hogy a futás tud ilyen spontán harmóniába kergetni? Attól még fenntartom, hogy futni szar, (meg azt is, hogy kurvajó))